Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-11-11 / 45. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 45. számához. (I. évf., 11. sz.)

BELMISSZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

Különösen két dolog nyomja ma szivemet. Az Úr tegye még mélyebbé ezt az érzést. 1. Úgy kell berendeznem életemet, hogy több időm jusson a csendes órára és a személyes magamba szállásra, még ha látszólag munkámat kellene is emiatt elhanyagolnom.

2. Úgy kell berendeznem életemet, hogy többet látogathassam híveimet, mert az az egyház, amelyben a lelkipásztori látogatások elmaradnak, előbb utóbb meghal. Müller György.

Ahol minden rendben van.

Nem egyszer hallottam már, sőt hivatalos jelentésben is olvastam, hogy „nálunk nincs szükség semmi belmissziói munkára, mert a hitélet kifogástalan“. Óh boldog világ, hol a pünkösdi tűz ma is elevenen lángol, ahol megvalósult a szentek egyezsége, ahol a Krisztus teste látható kiábrázolást vett, ahol az élet energikus és öntudatos lendülettel növi bele magát az örökkévalóságba 1 Óh boldog világ, ahol a hit teljessége ragyog, ahol elérték a célt és nem futnak, mint Pál apostol, ahol megöletett az óember és minden szeplő nélkül, impeccabiliter él a Krisztus ábrázata szerint való új emberi Óh boldog gyülekezet, melyben nincs ellensége a Krisztusnak, nincsenek templomkerülők, alvó lelkek, hitetlenek, közönyösek, házasságtörők, paráznák, hűtlenek és reverzálist adók, ahol nem káromolják az Istent, de imádkozva veszik ajkukra az Ö szent nevét, ahol megszentelik az Úrnak napját, hol békében élnek a házasfelek, Isten félelmében nevelik a gyermekeket s ahol, egyszóval, tiszta, hófehér szentség árasztja sugarait a magasságba I Óh boldog gyülekezet, melyben az Isten törvénye az erő, melyben mindenki olvassa a Szentirást, szűk a templom, szegények és elhagyatottak a szeretet csodálatos melegségében találnak vigasztalást! Oh boldog gyülekezet, amelyben a presbitérium, mint az első gyülekezetekben a vének társasága, házról házra járva bizonyságot tesz az Isten kegyelméről! Óh boldog világ I . . .

Vannak minta gyülekezeteink. Hadd menjünk el hozzájuk tanulni és hadd lássuk meg, hogy milyen a Krisztus anyaszentegyháza, a teljes, a tökéletes anyaszentegyház I Hadd lássuk meg a láthatatlan egyházat láthatóvá válni 1

Nem. Egész bizonyos, hogy ha valahol volna ilyen gyülekezet, annak fénye világrészeken is keresztül hatolna, annak áldásait már rég éreztük volna. Azonban nem érezzük. Végtelen szomorúság töltötte el telkemet, mikor egy ilyen jelentést, a presbitérium által kiadott jelentést, presbiteri gyűlésben hozott határozatot olvastam. Nyilvánvaló, hogy itt egy rettentő

önámítással állunk szemben. Az ilyen helyen nem tudják, hogy mi az anyaszentegyház, mi a- hit, mit jelent református keresztyénnek lenni. Élik a maguk megszokott, Istenadta életét s azt gondolják, hogy ez az élet az, amit Isten akart a Krisztus által. Nincsenek anyagi gondjaik, a díjlevél miatt se pörösködnek már, kifogástalanok az épületeik, vettek vagy három harangot s büszkén kiáltanak fel: „Hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint más emberek /“ Nem állítom, hogy nem volna rendben, ami rendben van. De állítom, hogy mellveregetés, adófizetés, keresztlevél, harangszerzés, épület rendben tartás még nem minden. Jézus se kifogásolta, hogy a farizeus megtartja a törvényt, csak az elbizakodás, a gőg, a külsőségekkel való megelégedés, a szív megcsontosodása és kongó üressége fölött fájt a szive. Ezért kiáltotta: „Jaj nektek /“ Ahol a ház rendben van, nem biztos, hogy ott a lakók élete is rendben van. Lehet a gyülekezet ragyogó palota, de jégpalota: nincs benne élet és melegség. És lehet élet és melegség rogyott tetejű kunyhóban is. Igaz, jobb, ha nem itt van, de mégis többet ér az élet a kunyhóban, mint a halál a palotában. Többet ér a rozoga bölcső, mint a festett koporsó.

De tegyük fel, hogy rendben van. Akkor tehát erőteljes hittel állunk szemben, mely végzi a maga életét. Akkor tehát van „belmisszió“. Folyik a munka: felölelni az elhagyatottat, nevelni a gyermekeket, gyakorolni a fegyelmet, áldozni Isten országáért, szegény gyülekezetekért, pogányokért, egyházépítő munkákért, elmenni és tanítani, felgyűlni és világolni.

Dehpgy folyik. Hiszen a világ porától elhomályosított szemek nem látnak. Nem is tudják, hogy a keresztyénség élet. Nincsenek eszményeik, látásaik, akarásaik. Élősködnek az örökségből. Egy nagy betegséggel állunk itt szemben: a vaksággal. Ott, ahol „nem lehet“, egész bizonyos, hogy sokat lehet. Ott ahol „rendben van minden“, valóban semmit se lehet. Nincs a mi egyházi életünknek kietlenebb területe, mint ezek a helyek. Sok csalódásban összetört lelkészszivet, sok küzködő gyülekezetei láttam már s felújjongott szivemben a remény: ezek olyanok, mint a kis gyermekek, ilyeneké az Isten országa. De láttam olyan helyet is, mely „rendben van“, láttam olyan embereket is, akik tele vannak megelégedéssel és megtanultam, hogy mit jelent a Szentlélek ellen való vétek.

Mit lehet itt tenni? Megnyitni a szemeket, felragyogtatni az eszményt, az emberélet és Isten országának eszményét, beleszántani a szivekbe, hogy megrepedezzék azok kemény burka, kiáltani a jajt, az Ítéletet, megállapítani a halált, a meddőséget, a jövendő reménytelenségét. Csak a betegeknek van szükségük orvosra, csak a holtaknak megelevenítő lélekre. Ame-