Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-11-04 / 44. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 44. számához. (L évf., ÍO. sz.) BELMIS8ZIÓ Rovatvezető: Dr. Vasa Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. A mi munkánk sikerének, nagy titka a szeretet és a lelkek szeretésének kiapadhatatlan forrása az az iránt érzett szeretet, aki megváltotta a lelkeket, ó maga is nagyon jól tudta ezt és minket is erre tanított ezekben a szavakban: „Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem ?* És csak az igenlő felelet után tette hozzá: „Legeltesd az én juhaimat*. Leighton (1684). Ahol nem lehet semmit se csinálni. Soha jobban nem tudtam átérezni embertársaim fájdalmát, mint mikor egyik-másik lelkésztestvérem szomorú rezignációval kijelentette előttem, hogy „nem lehet“. A beérkezett jelentések közül is kicseng itt-ott ez a siralmas, temetésre szóló harangszó. Mintha hallanám közben a kiséret gyászénekét: „Jézus ne hagyj engemet!“ s mintha felém sodorná az őszi szellő az aggódó lelkek keserves zokogását: „elveszett, örökre elveszett". Nem jár már körül az Űr, hogy feltámassza a meghalt leányzót. Két csoportba lehet sorozni azokat, akik ilyen kijelentéseket tesznek. Az egyik csoport nem próbált meg semmit, nem is ismeri, vagy félreismeri a terepet, nem bocsátkozik alá a hívek lelke mélyére, hogy a hamu alatt megkeresse az izzó parazsat, de hallotta másoktól, hogy nem lehet s ezért ő se kísérletez „hiába". Ezek a fiatal öregek, a valóban megvénültek, akik sok réteg alá temetett lelkiismeretüket akarják igy végleg elaltatni. Óh micsoda gyönyörűség elől zárják el lelkűket! Megállanak a szántóföld végén. Nézegetik a szürke, kemény rögöket és nincs bennök hit arra, hogy ha felszántják a földet, ha elvetik a magot, az Úr ad esőket, alábocsátja napsugarát és kicsaíja a földből a száraz, tehetetlen földből, az élettelen porból a felfelé törő életet. Óh, ha a gyülekezet mögött, a templomi hallgatóság fejei mögött meglátnák egyszer az egyes embert úgy, amint van, az egyes emberben az isteni lelket, amely bármilyen elhagyatott, bármilyen alvó, gyámoltalan legyen is, tele van öntudatlan vágyódással az Isten után, a növekedés után, a lélek élete után, akkor örvendező zokogással borulnának le az Isten előtt, aki kegyelmesebb, hogysem mi azt elgondolhatnánk, aki még a mi hitetlen szivünket is feiakarja használni az Ö országa építésére. Óh, ha egyszer, csak egyetlen egyszer is összeírnának imádkozó és alázatos lélekkel az Atya szivével, micsoda lehetőségek virágos kertje tárulna fel előttük és micsoda lendületet vennének a munkára: lehet, mert az Isten akarja! Azok, akik maguk elé állítva az igazi gyülekezet eszményképét és a tiszta evangéliumi hit követelményeit, elkezdtek Istenbe vetett hittel munkálkodni, hogy a szivekben nagyobb hitet s az egyházban igazibb gyülekezetét formáljanak, kivétel nélkül arra a megszégyenítő tapasztalatra jutottak el, hogy többet lehet, mint amennyire az ő hitük elégséges. Meg kellett látniok, hogy az Úr már cselekedett. Felszántotta a sziveket. A lelkek tele vannak elégedetlenséggel s ennek következtében vágyakozással, kereséssel. Csak meg kell érinteni őket a szeretet mágnes-vasával s nyomban öntudatra ébred náluk minden tudattalan vágy és keresés. Beszéltem lelkésztársammal, aki csak hitetlenséget, züllést, közönyt és anyagiságot látott a maga gyülekezetében és azt mondotta, hogy nincs egyetlenegy se, akivel lehetne valamit kezdeni s mikor később mégis megpróbálkozott egy bibliakörrel, csodálkozva látta, hogyan jönnek elő drága, fogékony, kereső lelkek, akikről ő eddig nem akart tudomást venni. Egy másik faluba kolportőr jelent meg s majdnem kétségbeesett, mikor a lelkipásztor ezzel fogadta: barátom, ebben a faluban ön nem fog eladni egyetlen füzetet se. És a vége az lett, hogy a hívek az egész készletét megvásárolták. így fest a mi népismeretünk. Büszkélkedünk azzal, hogy ismerjük a népet és a megismerésnek ép azt a módszerét hanyagoljuk el, amelyik megnyitja előttünk a szivek ajtaját s be enged láttatni egész a lélek mélységéig. A felszinét ismerjük a világnak. A sima felszín alatt forrongó lelkivilágot, annak komplikált, finoman szövevényes alkatát nem kutattuk ki. Óh, ha úgy tekintenénk minden hívünkre, mint Jézus a maga kortársaira, még a legbünösebbekre is és keresnénk bennük azt a kicsi jót, azt a hófehéret, azt az ég felé tekintőt, ami minden emberben meg van valahol, akkor diadalmasan kiáltanánk fel: lehet, ha lassan is, keveset is, de lehet, mert arra építünk, amit az Isten egyetlen embertől se vont meg s amit az Ő Szentlelke ápolni, nevelni, kivirágoztami akar. A második csoportba tartoznak azok, akik — amint mondják — mindent megpróbáltak. Hányszor hallottam már: óh hiszen én is beszéltem már erről, én is mondtam már sokszor, hogy igy kellene, össze is hívtam ezeket, meg azokat, alakítottam ilyen meg olyan egyesületet, de nem megy, nem kell nekik, ezeknek semmi se kell: nem lehet semmit se csinálni. Ezekkel szemben végtelen nagy részvét tölti el ielkemet. Sokszor egy hosszú élet áll igy előttünk, tele munkával, erőfeszítéssel, ezer és ezer kísérletezéssel s az eredmény: megvetés, üresség, hideg közöny a gyülekezetben. Óh nem méltán tör-e elő a csalódott szívből a keserű felsóhajtás: minden hiábavaló! De nézzünk bele ebbe a munkás életbe. Nem a munka hiányzott belőle, hanem a terv, a rendszer, a módszer,
