Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-11-04 / 44. szám
38. oldal. BELMISSZIÓ. 1923. a cél. Ma a gyermekekkel próbált valamit, holnap az ifjúsággal, azután az asszonyokkal és igy tovább. Mindenütt egy kicsit, mindenütt valamit, az első sikertelenség új munkamezők felé sodorták a tevékeny embert s végül megmaradt az anyagi építés, mig itt is hajótörést szenvedett az igyekezet a közöny miatt. Sok tégladarab, sok törmelékmunka, sok kezdet marad az utódra, mindmegannyi jele egy tettre kész léleknek, de egymásra még két tégladarab se került. Jellemzője az ilyen munkának a céltalan kapkodás, vagy emberi, önző s nagyon is közeli célok munkálása: aratni akarás szántás és vetés nélkül. A gyülekezet fogalmát kell szem előtt tartani. Látni kell a célt, amely nem más, mint személyesen és öntudatosan hívők munkás szeretetközössége Isten országáért. A tényleges állapotból kell kiindulni s e végből azt alaposan megismerni, figyelemmel kell lenni a gyülekezet sok rétüségére. Számtalan rétegből áll egy gyülekezet. Az egyház csufolódó ellenségei, a közönyös és alvó lelkek, a bűnbe merültek, a lelkűk vágyát mesterségesen elnyomók, a külső egyháziassággal megelégedők, az elégedetlenek, bánkódók, vágyakozók, az Úr hívását hallók, azzal dacolók, vagy annak engedők, személyes hitélettel rendelkezők, munkálkodni akarók, az időnként visszaesők, a munkában növekedők és mindezen rétegek között elrejtve az egyház anyai gondoskodása után szomjuhozók, a gyermekek, a szenvedők, a nélkülözők és elhagyatottak. Mindegyik réteggel máskép kell foglalkozni, mindegyiktől mást kell várni, mindegyiknél másra kell törekedni. Ezek a rétegek is mutatják, hogy mennyire komplikált, milyen finom összetételű az emberi lélek és mennyire türelmesnek kell lenni annak kezelésében. Máról holnapra, de még esztendőről esztendőre se lehet átalakítani az emberi lelket. És még nehezebb a munka a tömegben, a különböző rétegek hatása alatt élő embernél. De nekünk nem is az a célunk, hogy türelmetlenül, fanatikus és fanatizáló eszközökkel egy szempillantás alatt hívők gyülekezetévé változtassuk át a sok rétegből álló tényleges gyülekezetei. A szekták erre törekesznek és mindenkit, aki nem tartozik közéjük, elveszett léleknek minősítenek. Mi pedig hiszünk az anyaszentegyház örökkévalóságában, hiszünk az Istennek kegyelmében és abban, hogy Ő végzi el a maga akaratát az ő jótetszése szerint és nem mi, a mi szeszélyeink szerint. A lelkipásztor munkássága csak egy láncszem az örökkévalóságban. Fontos láncszem, mert összeköti múltat és jövendőt, de mégis csak láncszem. Az egyház előtte is élt, utána is élni fog. Szerepe az, hogy a jövendőnek a létét biztosítsa. Imádságos lelkikapcsclatot kell keresnie elődeivel és utódaival. Amit elődeitől átvett, azt építenie kell nem a maga számára, de utódai számára, és azokon keresztül az örökkévalóság számára. Önzetlennek kell lennie és aggódó szeretettel kell magához ölelnie ismeretlen utódját. így kell a rétegeket is megmunkálnia. Nem képzelek el nagyobb boldogságot ember életében, mint azt, mikor egy lelkipásztor tapasztalja azt, hogy Az elődjétől átvett rétegekben eltolódások történtek úgy, hogy az alsók vékonyabbak lettek s a felsők megerősödtek. Egyetlen lélek ilyen eltolódása már eredmény. Ha az örökkévalóság szempontja alá helyezzük az egyházat, a tényleges egyházat, akkor tudunk tervszerűen, céltudatosan, türelmesen dolgozni és akkor látjuk, hogy lehet dolgozni. De ha nagy ambicióval és a saját erőinkbe bízva egyszerre új eget és új földet akarunk, akkor nem lesz eredmény, mert önzők voltunk : magunknak akartunk kényelmet adó gyülekezetei és nem az örökkévaló Istennek szilárd zsámolyt a földön. Ismerek olyan esetet, ahol a híveivel dijlevélharcban álló lelkész nagy lelkesedéssel munkához fogott s mikor egy-két év múlva látta, hogy a dijievélharc nem akar véget érni, kimondotta, hogy minden hiábavaló. A lelkipásztori munkát semmi se bénítja meg jobban, mint az önzés. Ha tetszeni akarunk, adót, békét, nyugalmat, elismertetést igyekezünk elérni munkánkkal, akkor semmit se érünk el. Ha csak az Isten dicsőségét akarjuk szolgálni az ó igéje szerint, akkor amazokat is elérjük. nNem lehet!“ Miért? Gondoltunk-e arra, hogy hátha bennünk a hiba? A saját erőinkben bizakodunk ? Meggondoltuk-e, hogy mi tehetetlenek vagyunk, az Isten az, aki cselekedni akar általunk? Azzal a lélekkel dolgozunk-e, hogy az Isten cselekszik és nem mi? Könyörögtünk-e az ó szendéikéért és annak áldásáért? E nélkül nincs eredmény. Az Isten országáért való harcban eredményt csak imádkozó emberek mutathatnak fel. nNem lehet /* Ott vagyunk mi. Kezdjük el magunkon a munkát. Mi is tagjai vagyunk a gyülekezetnek. Vagy a mi hitéletünk „rendben van“? Nem tört össze bennünket az a szomorú tapasztalat, hogy nem megyünk semmire? Egész bizonyos, hogy rajtunk kívül is van a gyülekezetben még néhány összetört lélek. Fogjunk össze azokkal. Kezdjük el saját hitünk intenzitásának nevelését. Hitünk intenzitásától függ munkánk extenzitása. Amennyi hitünk van, annyira vagyunk képesek. Azután ott vannak a gyermekek. Hát azokkal se lehet semmit se tenni ? Neveljük őket utódainknak és ők hálásan fognak minket emlegetni, mert nekik majd több is lehet. „Nem lehet!“ Ha igaz volna, rettentő konklúziót kellene levonnunk: minek vagyunk hát akkor? Meg akarjuk csalni Istent, egyházunkat és saját magunkat. Borzasztó érzés lehet azzal a meggyőződéssel hirdetni az igét, hogy úgyis hiábavaló. Tényleg vannak puszta helyek, ahol a hitetlenség egészen hipnotizálta a lelkeket. Ezen helyek ellen ostromot kell indítani. Azért vannak az egyházkerületi utazó lelkészek, hogy ilyen helyeken, ha kell, heteket töltsenek el evangelizáló és hitébresztő munkában. Tessék hozzájuk fordulni. Ha nem lehet is, neki kell menni a harcnak. Ha hiábavalónak látszik is, dől-
