Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-10-28 / 43. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 43. számához. (I. évf., 9. sz.)

BELMISSZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

„Mindeneknek mindenné lettem.“ A tudatlanoknak tudatlan: Ne tegyük fel, hogy az emberek tudósok . . . Igyekezzünk mindent nagyon egyszerűen megmagyarázni. Beszéljünk a gyermekek nyelvén; sok lelkész nem tud beszélni a gyermekeknek. A tudósoknak tudós: Nem azt az ostoba erőfeszítést jelenti ez, hogy versenyre keljünk velük szakismereteik terén, hanem azt, hogy tiszteljük az ő egyoldalú érdeklődésüket és a világrendbe vetett hitüket : az erkölcsi világot a természeti törvény szempontjából állítsuk eléjük. A szociálistdknak szociálista: Velük együtt szemléljük mi is a mi szemeinkkel az igazság diadalának látomását. Atheista az atheistáknak: Én megértettem szenvedésüket. A bún problémáját! Megmondottam nekik, hogy én se tudtam megtalálni Istent a világban Jézus Krisztus nélkül. Hűtlen a hűtleneknek: Találok az én életemben foltokat, amelyek arra kényszerítenek engem, hogy velük együtt megalázkodjam, megmondottam ezt nekik. A lelkiismeretnek az az erőfeszítése, mely arra hajt minket, hogy híveinkkel együtt szenvedjünk az ő bűneik miatt, az a teher, amelyet Jézus magára vett. Appia.

A helmissziői munka személyi visszahatása a lelkipásztorokra.

A belmisszió: lelkiismeretesen teljesített gyakorlati keresztyénség, mely hitben erős és szereteíben munkás. Ezt a munkát végezni a gyülekezet minden tagja kisebb-nagyobb mértékben hivatva van és pedig a gyülekezetben elfoglalt helye szerint, melyet megbízatás, kor nem, foglalkozás és egyéni talentumok szabnak meg. A belmisszió minden munkása tapasztalja azt, hogy munkája nemcsak annak tárgyaira, mondjuk a gyermekekre, vagy szegényekre hat alakítólag, hanem visszahat saját személyére is és ránézve páratlan lelki gazdagodás eszközét nyújtja.

Ha azt mondom, hogy a belmissziói munka folytatása a lelkipásztor egyéni életét páratlanul értékessé és gazdaggá teszi, ezzel valójában csak egyik felét fejeztem ki az itt szóbanforgó igazságnak. Élesebben és teljesen kifejezve azt kell mondanom, hogy a gyülekezeti belmissziói munka a lelkipásztor ön-építésére adott egyetlen gyakorlati terület. A belmissziói munka gyakorlása által a lelkipásztor nemcsak gyülekezetét menti meg az anyagi és szellemi romlástól, hanem önmagát is megmenti attól a sivár, részvétlen, szeretetlen és sem felelősséget nem érző, sem szolgálni nem tudó szellemtől, amely mint a Szahara homokja, ahová betelepedik, minden elevenséget kiöl az egyház talajából.

Az a lelkipásztor tehát, aki még ma is tétovázik a lehető legteljesebb energiával hozzálátni a belmissziói munkához, nemcsak gyülekezete megmentését mulasztja el vétkes gondatlansággal, hanem saját lelki megújulásának egyetlen gyakorlati eszközét és bizonyítékát is elutasítja magától. Igaz, hogy Isten, ha akarja, véghez tudja vinni a gyülekezetek megújulását a lelkészek nélkül is, de úgy látszik, Isten akarata inkább az, hogy nem menthetők meg a gyülekezetek a lelkipásztorok nélkül. Ebben áll a lelkipásztor lelki megújulásának nagy jelentősége a gyülekezet szempontjából is.

A lelkipásztor szempontjából az ő belmissziói munkája alapjában véve nem különbözik a „cura pasteralis“ néven ismert munkától. Ebben a vonatkozásban a „belmissziói“ jelző csak árnyalati különbséget fejez ki és főként két kritériumot foglal magában. 1. A belmissziói munka specializált, csoportonkint, sőt egyénenként alkalmazott lelki gondozást jelent az általános, tömeggondozással szemben. 2. Jelenti továbbá a speciális feladatokhoz szakszerűen kifejlett gyakorlati módszerek rendszeres alkalmazását a lelkigondozás kivitelében. — A lelkipásztor ilynemű munkája — akár személyes utánajárásból, akár csak irányításból álljon az — nagyjában három ágra oszlik; u. m. az Ige alkalmazása, a szeretetszolgálat gyakorlása és a gondozott lelkekért való rendszeres imádkozás.

I. Amint a lelkipásztor megpróbálja, hogy — túl a szószéki igehirdetés megszokott körén — a belmissziói munkaágak és alkalmak speciális szükségleteihez mérten terjesze elő az igét, egyszerre egy sereg új feladat előtt áll, amelynek újabb elmélyedés és tanulmány nélkül nem tud megfelelni. Hogy gyermekek, ifjak, leányok, nők, munkások, intelligens emberek, betegek, züllöttek stb. között kinek-kinek a maga módján tudja nem elméjéhez, de mélyebben: a szivéhez juttatni az igét — ez valóban külön-külön szakszerű bibliai és gyakorlati tanúlmányt kíván.

A belmissziói munka egyik figyelemre méltó hatása tehát abban áll, hogy a lelkipásztort az Ige állandó, elmélyedő, sokoldalú és alapos tanúlmányozására kényszeríti és céltudatos alkalmazására képesíti. Igaz, hogy a biblia szorgalmas tanúlmányozása mint öncél is lelkészi kötelesség, de lélektani törvény, hogy a konkrét szükség az érdeklődést, s azzal együtt az eredményt is megsokszorozza.

Nem kell azt gondolni, hogy a theologiai tanulmányok mindenre elégségesek. Próbálja meg csak a lelkipásztor 6 éves vasárnapi iskolások között az üdvösség nagy igazságait előadni, vagy vasárnapi iskolai ! tanítóit erre előkészíteni. Ott nem lehet a dogmatikai