Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-02 / 35. szám
1923. BELMISSZIÓ. 3. oldal. ez a rovat is, ennek a célnak a munkálásában megy segítségére a bizottság a lelkipásztoroknak az iratterjesztéssel és az utazó lelkészek munkájával. Meg kell látni az embereknek, hogy itt nem „felesleges jócselekedetről“, „ráadásról“ van szó, hanem arról, hogy megújuljon az egész élet. Nem belmissziót akarunk, amit X, vagy Y végez, Z pedig nem, mert „elveivel“ ellenkezik, hanem aktiv egyházi életet, amelynek munkálásából nem vonhatja ki magát senki anélkül, hogy összeütközésbe ne jutna magának az egyháznak a fogalmával. Nincs lelkész, aki elzárkózhatna ez elől a munka elől, nincs presbitérium, amely azt mondhatná, hogy ez neki nem kötelessége, mert felesküdtek erre, mert hivatásukkal jutnának ellentétbe, de nincs egyháztag se, mert a konfirmációi fogadalom is mindenkit kötelez erre. Ha mégis volnának ilyenek, azoknak meg kell érezniök, hogy lemaradtak, hogy az idő eljárt felettük, hogy szégyenleniök kell magukat, hogy szánalomra méltó kivételek: hűtlen sáfárok. De miért tűnik fel úgy, hogy az, amit most akarunk, újítás és azok járnak a tradicionális nyomokon, akik ellenségei ennek a munkának? Azért, mert egyházunk élete lesiklott arról a vágányról, amelyen elindult s most épen arról van szó, hogy visszavezessük arra a vágányra. Természetes, hogy azok, akik megszokták, hogy az árokban járjanak, újításnak fogják tekinteni, hogy az elhagyott útra akarunk visszatérni. A belmissziói bizottság pedig nem akar mást. Feladatának tekinti, hogy a lesiklott vonatot — és ne csak egyes kocsikat, de az egész szerelvényt — vissza-* emelje a múlt által felépített vágányra. Micsoda meglepetések várnak itt ránk! Eddig azt gondoltuk, hogy mindaz, amiről az u. n. belmiszsziósok beszélnek (hogy ne találták volna fel ezt a német szót!), idegenből hozzánk plántált újítás, amelynek nincs gyökere a mi egyházi életünkben. Nos hát tudja meg mindenki, hogy mi semmi idegent, semmi újítást nem akarunk. Egyelőre megelégszünk azzal, ha újra megcsináljuk azt, amink volt, vagy ami egyházi törvényeinkben ma is benne van. Vegyük csak sorra azokat a munkaágakat, amelyeknek bevezetéséről szó esett. 1. A Szentirás tekintélyének visszaállítása az isteni tiszteletben, a magán és családi életben. Újítás-e ez abban a ref. egyházban, amely épen a Szentiráson épül fel s amelynek ereje mindig az irás terjesztésében állott? Újítás-e ez a ref. egyházban, melyben a hétköznapi bibliamagyarázatok, a szentirás tanulmányozása céljából, mint egy régi kánonunk nevezi, az „eggyügyüvések“, a házi istenitiszteletek szokásban voltak s amelynek tagjait a múltban bibliás emberek alkották. Tudjuk-e azt, hogy az u. n. bibliaköri összejövetelek kálvini eredetűek. Legelőször Zwingli vezette be őket, azután Kálvin még Strassburgban, hasonlókép Genfben s így jutottak el Hollandiába, Pfalzba, Würtembergbe s a többi ref. egyházba, így a sárospataki főiskolába és több magyar gyülekezetbe is. Tudjuk-e, hogy az u. n. disputák s az istenitisztelet után a textus és a prédikáció megbeszélése, kikérdezése oly sokáig gyakorlatban volt nálunk, hogy még ma is vannak emberek, akik emlékeznek rá? Mikor arra törekszünk, hogy minden egyháztag olvassa a bibliát, akkor egyházunk történeti szellemében járunk el s ha mást nem cselekednénk, ez már maga elég volna célnak. 2. A katechizálás. Szükségtelen bizonyítékokat hozni fel amellett, hogy a gyermekek, az ifjúság, sőt a felnőttek katechizálása is régi szokás egyházunkban. Olvassuk el akármelyik Kánont a 16. és a 17. századból. 3. A vasárnapi iskolára és a gyermekistenitiszteletre vonatkozólag pedig ne feledjük, hogy itt egy speciális magyar református szokással állunk szemben. A Komjáti Kánonok negyedik részének első kánonja kifejezetten tartalmazza ezt. 4. A biblia és iratterjesztésről kell-e beszélni abban az egyházban, amely kezdettől fogva ezt tartotta legfontosabb feladatának ? Ismerjük a bibliakiadások körül kifejtett heroikus erőfeszítéseket, a régi népies iratokat, a terjesztés fanatikusan lelkes végzését. Por takarja és moly emészti itt is a múlt maradványait. 5. A szegénygondozás gyülekezetileg szervezett végzése. Benne van mostani egyházi törvényeinkben is, a régi kánonok pedig oly részletességgel foglalkoznak vele, régi számadások és jegyzőkönyvek annyit tanúskodnak róla, hogy tökéleteset alkotnának, ha ezeket újra végre tudnánk hajtani. 6. Az egyházfegyelem. Mindenki tudja, hogy a teljes Kálvini egyházfegyelem végre volt hajtva és a régi kánonok teljes részletességgel tartalmazzák mindazt, ami után ma mint szükséges újítás után vágyódunk. Aki több részletet akar tudni, vegye elő saját egyházának régi jegyzőkönyveit. 7. A vasárnap megszentelése. Majdnem elmondhatjuk, hogy a hétköznapok vallásosságának is az a fokmérője, hogy hogyan szentelik meg az Úrnak napját. Emlékezzünk itt is a régiekre. Nem akarjuk feleleveníteni azokat a kemény, sokszor durva eszközöket, amelyeket őseink alkalmaztak a negyedik parancsolat ellen vétőkkel szemben. Alázzanak meg minket a nagy templomok, amelyeket azért csináltak olyan nagyra, hogy az utódok ne szorongjanak. Vegyük eszünkbe, hogy mindenkinek meg volt a maga helye az Isten házában és a presbiterek éberen őrködtek afölött, hogy senki el ne maradjon. És ne feledjük, hogy eleink tudták azt, hogy a vasárnap a keresztyén ember királyi méltóságának a jelképe: parancsol az ember a természetnek, hogy együtt lehessen egészen és zavartalanul a mennyei atyával. 8. Az adakozás lelkének a felébresztése. Nincsen olyan gazdag református egyház a világon, mint a magyar. És nincsen olyan kevés áldozatkészség Isten országának ügyével szemben sehol a világon, mint
