Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-02 / 35. szám
4. oldal. BELMISSZIÓ. 1923. nálunk. Valamikor szegényebbek voltak a mi híveink és akkor többet áldoztak önként és személyes buzgóságból. Régi számadások sárga, poros lapjai arról beszélnek, hogy egy-egy gyülekezet évi bevételének kétharmadát az Isten dicsőségére tett adományok képezték s csak egyharmada volt kivetett adó. A kiadásoknak pedig egyharmadát, sokszor felét jótékony célok támogatása, ínségben levők és szegény gyülekezetek segítése alkotta. A végére nem jutnánk, ha adatokkal akarnók igazolni, hogy mindaz a belmissziói tevékenység, amiről ma szó van, egyáltalán nem újítás, hanem a mi egyházunk életének egész a legutóbbi időkig organikus alkotó része volt. „Múltúnkból“ c. rovatunk esztendőkön keresztül újabb és újabb bizonyítékokat fog e tekintetben feltárni. Az egyházkerületi belmisszió bizottság célját tehát úgy is formulázhatjuk, hogy hidat akar verni a múlt és a jövő közé. A jelent vissza akarja vezetni a múlt vágányaira azért, hogy a múlthoz méltó jövőt tudjon előkészíteni. Jövendő! Óh ez az, ami aggaszt bennünket. Nem azért, mintha nem bíznánk Istenben, akinek tervei vannak velünk s aki végre is hajtja a maga akaratát, hanem azért, mert tudjuk, hogy az Isten akar velünk valamit, bizott ránk valami feladatot, rendeltetést adott és nekünk azt be kell töltenünk. Összeszorul a szivem, ha arra gondolok, hogy mi lesz velünk akkor, ha a „maradék“, a mostani, sok tekintetben nagy megértést és nagy buzgóságot tanúsító öregek kihalnak és jönnek azok, akik ma gőgösen káromolják az Istent és lábaikkal szeretnék taposni az anyaszentegyházat. Mi örökséget vettünk át a múltból. Micsoda örökséget adunk át a jövendőnek? Rettentő súllyal nehezedik reánk a jelen zűrzavaros és bizonytalan volta. Érezzük, hogy a múlt örökségéből sok kincset földbe ástunk és most a csőd szélén állunk. Ha másért nem, csak azért is hozzá kell látnunk a munkához, hogy saját lelkiismeretünket megnyugtassuk, hogy azzal a jóleső érzéssel adjuk át a jelent a jövendőnek, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk tellett. Az áldások Ura velünk van. Egyet ne feledjünk. A munka szintere a gyülekezet. A gyülekezet pedig a lelkipásztor bezében van. Ha megújulást akarunk, akkor nekünk kell előbb megújulnunk. „Orvos gyógyítsd meg magadat!“ — hangzik felettünk a kiáltás. Kérjük az Ő Szentjeikét, hogy áradjon bele bőségesen a mi szivünkbe és űzzön el belőle minden elfogultságot, minden elbizakodottságot, minden önzést és tegyen minket alkalmas eszközeivé az Ő felséges akaratának. Az iratterjesztés ügyében szétküldött kérdőíveket még sokan maguknál tartják. Tisztelettel kérjük lelkésztestvéreinket, hogy a nagy fontosságú ügy érdekében szíveskedjenek az ivet kitöltve mielőbb beküldeni. Múltúnkból. Egy díjlevélből. Az első magyar presbitérium szervezője (1617) kanizsai Pálfi János pápai, majd kiskomáromi lelkész és püspök 1635 julius 2.-ról ezt irta naplójába: „hozta én hozzám Nárdai Mátyás biró uram az én díjlevelemet, melyen a tisztviselő uraimnak szintén kilenc pecsétjük vagyon. Melyben az itt való eklézsiának külső igazgatására néző minden ilyen dolgok, az én kívánságom szerint vannak megerősíttetvén: 1. Hogy a leikével való káromló szitok megtiltassék s büntettessék. 2. Vasárnapokon s egyéb fő innepnapokon a kapun ki s be szekérrel való járás, tere hordozás meg ne engedtessék. 3. Vasárnap, míg a délesti prédikáció tart, a korcsmán senkinek bort ne adjanak. 4. Azonképen egyéb napokon estve nyolcz óra után bort árulni ne legyen szabad. 5. Minden esztendőben két-két egyházfiak egyik a lovas, másik a gyalogrendből, prédikátor uram mellé választassanak. Tudakozzátok az írásokat! Az egyházkerület elrendelte a hétköznapi könyörgéseken a bibliaolvasást. Azért egy Útmutatóban breviáriumszerüleg napokra beosztottam az igét és a megfelelő énekeket. Az eddig gyakorlatban levő textus rövidségü igekijelöíések helyett a bibliai tájékozódást elősegítő hosszabb részletek, könnyen érthetőség, változatosság, ünnep és időszak szerinti válogatottság a vonzóbbá tétel célját szolgálják. A bőségesen válogatott énekversek egyúttal az ige magyarázatául is szolgálnak. Kalauz ez lelkésznek és kántornak a hétköznap reggeli könyörgéshez, de még vasárnapra is. Kalauz a családnak, mely a legtöbb helyen a változott viszonyok miatt könyörgésre a templomba nem jön. Egyik eszköze lehetne a régi jó időkből való kálvinista háziistenitisztelet életrehivásának. Óh ha olyan kegyszerré, talizmánná válhatnék újra a szentkönyv, mint egykoron ; megszokottá, nélkülözhetetlenné, mint kath. házaknál a feszület, a szentkép, az örök mécses! Vezérgondolatom az Útmutató összeállításában: Róm. 12:1—8, 15:4. 1 Kor. 3:1-3. Jakab János győrszemerei lelkész. Szept. 1. Máté 18 i-u. A gyermekeket kedveli az Úr. Új énekes k. 160e. 220. Régi 1376. ., 2. 1 Kir. 316-28. A szülői szív mélysége. XXXVI. 2. „ 3. Lukács 241-52. A gyermeknek keresnie kell az Atyát. U. é. 102. LXXXIV. és CXXXV. „ 4. Lukács 15. Az Atya keresi a fiút. U. é. LXXX.j. 3. 195 3. R. XL. 163 8. LXXX.x. n. „ 5. Ef. 61-9. 21-24. Én és az én házam dicsérjük az Urat. U. é. 146 2. 167 5. R. 123 2. 146 7. LXXII. 6_7. „ 6. Máté 1916-30. Az Isten teljes szivet kíván. U. é. 97 2. 116 5. R. CXIX.5. 93 5. „ 7. Máté 25Uso. Számon kéri az Úr a te ifjúságodat. U. é. 173 5. R. 152 6. „ 8. II. Mózes 2 i-i2. Az Isten megvédi az árvát. R. CXLVI.7.
