Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1922-05-28 / 22. szám
86. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1922. ha az e téren felmerülhető összes szükségleteinket a mai nehéz viszonyok között élükre állítanék s összes sérelmeink orvoslását éppen ma követelnők. Sok tekintetben azonos terhes viszonyok között kellett e lapok hasábjain 1919 tavaszán az egyetemes kon vent nagyérdemű s általam igen tisztelt elnökével szembehelyezkednem. Élénken emlékezetemben vannak 1919 elejének baljóslatú napjai, amikor Baltazár Dezső dr. a Lelkészegyesület-ben számszerű adatokkal próbálta megállapítani mindazokat az igényeket, amelyeket a magyar ref. egyház az 1848: XX. t.-c. alapján az állammal szemben táplál. Végösszegben, ha jól emlékszem, két milliárd koronát kívánt az államtól. Számításai nem voltak túlzottak, de nem voltak időszerűek sem. Emlékszem a keserű visszhangra, amely cikke nyomán támadt. Egészen bizonyos, hogy ez a cikk is jelentékenyen hozzájárult ahhoz, hogy az akkori politikai atmoszféra, ha lehet, még feszültebbé legyen. Vájjon ma időszerű volna-e az állammal szemben az 1848: XX. t.-c. alapján formálható financiális követeléseink feszegetése? Akik püspökeink fizetésének kérdésénél valami ilyesmire gondolnak, gyökeresen félreértik a helyzetet. Igényeink vannak. Nekünk ezeket meg kell tartanunk teljes egészükben azokra az időkre, mikor a viszonyok lassú konszolidálódásával ma még beteg államéletünk elég nyugodt s elég erős lesz arra, hogy a magyarországi különböző egyházaknak az állammal szemben fennálló ma még nagyon is egyenetlen, sőt igaztalan viszonya rendezhető lesz. Mi ennek a szegény porbasújtott országnak hű gyermekei voltunk és vagyunk. Ismerjük a veszélyeket, amelyek államéletünket minden oldalról fenyegetik s nem fogunk ma feszegetni olyan nehéz kérdéseket, nem akarunk mindenáron érvényesíteni olyan jogosult igényeket, amelyek a mostani, felekezeti villongásra amúgy is nagyon hajlamos korban az államélet gyógyulását csak hátráltatnák. Vájjon kielégítene-e bennünket, ha viharos követelőzéssel újonnan felmerült és kielégítésre váró egyházi közszükségleteink címén néhány millió papirkoronát ki tudnánk erőszakolni? Hát lehetne-e ma összegszerűleg megállapítani minden igényünket s ha a magyar állam követelőzésünk nyomán egy csomó frissen nyomtatott bankjeggyel kielégítene bennünket, nem adnók-e el ezzel Ézsau módjára elsőszülöttségi jogunkat egy tál lencséért? Püspökeink fizetésének kérdése nagyon sokoldalú kérdés s egész sor nagyon komoly és fontos, ez idő szerint kielégítetlen egyházi szükséglettel van kapcsolatban. E körülmény tette szükségessé, hogy e pontnál huzamosabban időzzem. Hadd foglaljam össze mondanivalómat abban, hogy püspökeink fizetésrendezésének ügyénél az államsegélyre igenis jogos igényeink vannak, de a rendezés egyetlen és feltétlen forrásául ezt megjelölni az én szerény nézetem szerint a helyzet félreértése s minden valószínűleg a megoldás tűrhetetlen elodázása volna. Abból a lehető feltételből indulok tehát ki, hogy az állam nem hajlandó püspökeink fizetésének rendezésénél s az ezzel kapcsolatban mutatkozó egyházi közszükségleteknél számbavehető anyagi támogatással segítségünkre sietni. Még mindig vannak fantaszták, akik jelen nyomorúságunkat csak ideiglenes és átmeneti helyzetnek tekintve, összes fedezetlen új szükségleteink fedezetéül külföldi prot. testvéreink segélyét kívánják tekinteni. Kérem az illetőket, hogy püspökeink fizetésénél s az ezzel kapcsolatban mutatkozó többi igényeknél e forrástól tekintsenek el. Vannak igények, ahol a külföldi támogatást önérzetünk csorbítása nélkül nem lehet elfogadni. A külföldi segélyek úgy sem fognak örökké tartani. Sőt úgy látszik, hogy ez az egész akció túl van a delelőjén. De tegyük fel, hogy valamelyik külföldi testvéregyház megértő és segítő jóindulatából jelentékeny összegek állanának rendelkezésünkre. Vájjon a püspökök fizetésén túl nincs-e elég seb a magyar ref. egyház testén ? Nincsenek-e koldussorba sülyedt ref. lelkészözvegyeink, nyugalmazott lelkészeink? Nincsenek-e tengődő közintézményeink? Nincsenek-e rettentő nyomorban tengődő városi lelkészeink? Nincsenek-e segítség nélkül elsorvadásra ítélt apró gyülekezeteink ? Püspökeink fizetésének kérdése nem ma aktuális. Aktuális volt ez már akkor is, mikor az első külföldi segély megérkezett számunkra az összeomlás után. Hát igénybe vettek-e püspökeink egy fillért is valaha ebből a támogatásból? Feltételezhető-e róluk, hogy ha mégannyi külföldi segély állana is rendelkezésre, ezt ők a maguk javára felhasználnák? Ők ezt bizonyára nem teszik. S ha tennék, mi lenne akkor? Emlékszem rá, hogy mikor 1918-ban valami nem nagy összegű államsegély jutott személyüknek, milyen keserű felszisszenés támadt országszerte. Nem lehetne számukra keservesebb falatot képzelni, mint amelyre ezen az úton tennének szert. De, hála Istennek, e pontnál felesleges tovább időznöm. Annyira már vagyunk, hogy püspökeink fizetésének rendezésénél s ezzel kapcsolatban jelentkező egyházi közszükségeinknél nem kívánjuk igénybevenni ezt a segítséget, de kötelességnek érezzük, hogy nehéz időkben a magunk erejére támaszkodjunk. (Vége köv.)
