Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1922-02-05 / 6. szám
1922. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 23. oldal. got: Istennek mindenütt vannak emberei . . Isten a leggyarlóbb munkát is felhasználja országa érdekében. — Beszédeim nem hangzanak e! nyomtalanúl a falak közt. Gyarló példám is okoz és teremt, hacsak egy csekélyke hullámtüremlést is, az élet tengerén, a jó irányban és végül: Jó csendességben várni . . . S Isten lelke kétségbevonhatatlanúl működik, kedves Nagytiszteletü Uram! Látom a fiuk fejlődéséből : szavaikból a lelki éhség, a lelki szomjúság lehellete árad elő, amikor magyar ifjak arról kezdenek beszélni (ha sok emberről volna szó, kételkednék őszinteségükben,. de amikor egy-kettőnek becsületes szive mozdulását érzem ajakán s amikor eddigi hűségükkel megbizonyiioiták szavahihetőségüket, amikor minden önérdek nélkül, sőt kitéve a csúfolásnak, népszerűtlenségnek, ragaszkodnak az ügyhöz, melyet kérésükre kezdettünk el, akkor hiszek nekik), hogy megújulá® után vágynak, hogy nekik a Biblia kell legfőkápen, minden ismeretterjesztőnél inkább, hogy nekik szükségük van az örökélet vigasztalására, — mire gondolhatnék másra, mint Isten Lelkének munkálkodására? Kedves Nagytiszteletü Uram! Kép elevenedik meg szivemben, amely minden eddigi nehéz kétségbeesést» csüggedtséget felderít, a zsoltáriró próféta képe, amelyet népe jövendőjéről látott és amelynek így adót* kifejezést emelkedett szavakkal: A te néped készséggel siet a te sereggyüjtésed napján, szentséges öltözetekben: hajnalpir méhéből leszen ifjaidnak harmata . .. A már felnőtt nemzedékből aligha lesz ép, egészséges, életteljes gyülekezet, falun — tisztelet a kivételeknek 'kedves Nagytiszteletü Uram, de kevés lehet az! — a jövendő nemzedék: az ifjak és a gyermekek még kezeinkben vannak, ezeket mi formálhatjuk s ezekből, mint élő kövekből a jövőt megalapozhatjuk. A múlt és jelen már kiszaladt kezeinkből . .. A jövő nemzedékért, a jövendő gyülekezeti és papi nemzedékért (de legfőképen Istenért) dolgozunk. A mi gyülekezeti életünk falun, a mi életünkben, ki tudja fog-e valaha mutatni szebb képet, mint amit a próféta látott: elszórt, száraz csontok képét? Mégis van egy vigasztalásunk, Nagytiszteletü Uram: Jézus nyomdokait járjuk, amikor a jövendőért dolgozunk, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az Ó életét . . . sokakért“. Kedves Nagytiszteletü Uramnak maradok őszinte tisztelője: Bartimeus. A pozitív hitre szükség van. Minél többször hallom, hogy az emberiség — már t. i. ennek a civilizált része — nélkülözheti a vallást, mert a jónak, szépnek és igaznak erős és pozitív tudása él a művelt ember lelkében — annál erősebben mond ezek ellen egész életem tapasztalata: a pozitív keresztyén hitre, mint az egész életet átható elvre egyformán szüksége van a népnek és művelt embernek . . . Minél mű veltebb valaki: annál több a kötelessége, az írás azt mondja: „valaki öregbíti bölcsességét, öregbíti a gyötrelmét“, ámde a kötelességek teljesítésére nincs jobb iskola az embert átható keresztyén hitnél. Szilassy A. Külföld. Az anglikán egyház modern egyházi mozgalma. Azt hiszem, e lap olvasói közül sokan hallották már, hogy az angol püspöki egyházban három nagy irányzat küzd egymással, amelyek ha megtalálják az egységet, egy nagy egészséges — megújult (megreformált) egyház lesz az eredmény. E három párt, vagy jobban mondva irányzat: a Róma felé tendáló* kathoiikus, ezzel szemben a reformáció alapelveihez ragaszkodó evangéliumi s harmadik, amely azonban ez utóbbival sok részben egyetért a modern theológiával táplálkozó, szabadságra vágyó irányzat. E harmadik irányzat vezére ma Rev. Hi D. Major, az oxfordi Ripon Hali principálisa, aki ma — ! a modern egyháziak által a múlt év őszén tartott [ cambridgei konferencia óta — a támadások középpontjában áll. A támadás főképen a feltámadásra vonatkozó hitük (amely szerintük „a személyiség fennmaradásában“ áll, „miután az örökre levetette fizikai burkát“) és azon állítólagos álláspontjuk miatt éri őt és híveit, mely szerint H. D. Major egy pogány misztikus tanításait importálta volna a keresztyénségbe, mely utóbbira H. D. Major kategorikus nemmel felel. Ez alapokon az anglikán egyház némely köreiben az a nézet alakult ki, hogy a modernisták helye az unitárius egyházban van. E nézetre aztán felel H. D. Major a „Hibbert Journal“ januári számában, — szerinte még ha lehetséges volna is ez a modern egyháziakra, akkor se lenne jótékony hatással az anglikán egyházra. H. D. Major elismeri, hogy némi hasonlóságok vannak köztük és az unitáriusok közt, a legnagyobb ezek közül az igazság bátor szeretete és az intellektuális szabadságért való harc, másrészt azonban mind felfogás, mind pedig temperamentum dolgában nagyon különböznek. Hogy igazolja a modernek eljárását, Sabatkr ismeretes elvére hivatkozik, mely szerint: „. . . a kér. gondolkodók feladata az, hogy kritikát gyakoroljanak a régi dogmák felett, a bennük rejlő örök elv felszabadítása és az örök elv új formulázásának előkészítése céljából. így fejlődik a dogma.“ Ez úton járnak a modern anglikánok, valamint a modern unitáriusok is. A modern iheológia nem akarja merő tagadásba venni a kér. hit nagy dogmáit, sőt meg van győződve arról, hogy megbecsülhetetlen értékeket tartalmaznak azok, s azok nélkül az egyház nem élvezheti az élet teljességét. De úgy, amint vannak, mint a távoli múltból való örökség, használhatatlanok, szükséges a felettük gyakorolt kritika és a reformulázásuk: a folyamatnak pedig sohase lehet vége. „Minden igazság csak árnyék, kivéve a legutolsót“, csak természetes azért, hogy a modernek helyzete nehéz: támadják őket a forradalmiak, kik tökéletesen meg akarják semmisíteni a dogmákat, valamint a tradicionálisak is, akik árulóknak és hitetleneknek bélyegzik őket, mivel kritizálni ét^reformulázni mernek. A hitvallások dől-
