Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1922-07-23 / 30. szám
Harmincharmadik évfolyam. 30. szám Pápa, 1922 Julius 23. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Balatonkenese), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. EE3 Megjelenik minden vasárnap. E=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. EED Á gyermekek és ifjak vallásos nevelése. Megvallom őszintén, hogy sokka! inkább szerettem volna ennek az értekezletnek bölcs hallgatója, mint gyenge előadója lenni. Mert hiszen, mint az egyházmegyének minden értelemben legifjabb lelkésze, a lelkészi munka minden ágában csak támogatásra szorulok, s inkább tanítványa, mint tanácsadója lehetek idősebb s tapasztaltabb lelkésztársaimnak. Mégis örömmel vállaltam e megtisztelő megbízatást, mert kedves alkalom kínálkozik számomra, hogy szükebb körű lelkésztársaim testvéries körében elmondjam, mintegy jóakaratu kritikájuk alá bocsássam lelkészi pályámon részben már megkísérelt s nagyobb részében megvalósítani szándékolt programmszerü munkaterveimet, a lelkipásztori működésnek egyik igen fontos ágában, a gyermekek és ifjak vallásos nevelésében. Ha végigtekintünk gyülekezeteink mai arculatán, megdöbbenve vesszük észre a lázas tüneteket s azokat a torzvonásokat, melyeket a háború s az azt követő forradalmak fertőző levegője rajzolt reája. A rideg közöny, a féktelen önzés, a kielégíthetlen anyagi szomj vad virágai burjánzanak a lelki élet sivár mezején. Ott állanak egyik oldalon a testi és lelki megpróbáltatásokon keresztülment lelkeknek tömegei, melyek csalódottan s bizalmatlanul tekintenek templomra, papra, honnan a szeretet s testvéries érzés igéje hangzik feléjük; a másik oldalon a Mammon imádói, kik az anyagiak után való törtetés vak lármájában nem hallják meg az elárvult harang panaszosan hívogató hangját. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy abból a rettenetes világégésből, mely végigperzselt rajtunk, nem megtisztulva, szinaranyként kerültek ki gyülekezeteink, amint ezt a háború előtt hittük, — ellenkezőleg! igen sok lelki érték vált hamuvá. Valamint a megalázott, széjjeltépett magyar Hazának, egyházi életünknek is van egy láthatatlan gyászos Trianonja, mely katasztrofálisan vetette szét gyülekezeteink eddigi kereteit s szüntette meg a lelkek integritását. S ha ez így van — aminthogy nem férhet hozzá kétség —, vájjon megelégedhetünk-e azzal, hogy mint a beteg gyülekezet hivatásos gyógyítói, vasárnaponként felálljunk a romok kellős közepén s jeremiádokat mondjunk, vagy éppen egy eljövendő jobb kor hajnaláról prófétáljunk. Lesz-e ebből igazi gyógyulás ? Nézhetem-e nyugodt lélekkel szobám ablakából, hogy mint érnek parókhiám ajtajáig az emésztő lángok; bevárhatom-e bűnös közönnyel, hogy egyedül maradjak a templomban ? Ma még csak sokalják híveink a rájuk rótt terheket, holnap már tiltakozni fognak ellene, s holnapután — talán már személyünket is feleslegesnek fogják találni. Az óra mutatója veszedelmesen halad előre, s ijesztően veti árnyékát a tizenkettőre: cselekednünk kell még ma, mert holnap, úgy lehet, az üszkös romok maguk alá temetnek bennünket. De hogyan lehetne életet és erőt önteni a mai alvó kereszlyénségbe; hogyan lehetne életre kelteni az elszórt csontokat. Hogyan lehetne gyülekezeteink megrongált lelki épületét újból szilárd alapokra fektetni s tűzállóvá tenni hosszú időre. Megelégedhetünk-e a belmissziónak csupán azokkal a formáival, amelyekkel felnőtt híveink életébe avatkozunk bele, s amelyeknek eredményei bár kétségkívül üdvösek, áldásosak, de mégis inkább a jelennek szólnak s teljes, gyökeres javulást nem hoznak? Nem elégedhetünk meg! Az építést el kell kezdenünk alulról is. Ki kell szállanunk a jövendő reménysége, a gyermekek és ifjak közé; ezeket kell összegyűjtenünk s ezeknek formálható leikéből kell kicsiszolnunk azokat a köveket, melyekből a jövendő gyülekezet erős fundamentumát megvethetjük, szilárd oszlopait felépíthetjük. Az első gondolatra talán nehéznek, kevés eredménnyel kecsegtetőnek látjuk ezt a munkát. Hiszen a mai gyermek vajmi kevés vallásos benyomást hoz magával a szülői hajlékból s úgy lehet mindazt a krisztusi palántát, amit én oly szorgalmasan és sok fáradsággal ápolgatok lelkében, lehervasztja a harctér szenvedéseiben vagy a fogság kálváriáján vagy éppen a forradalmak levegőjében hitetlenné vált apának keze. Talán meddő fáradozásom az ifjúság körében, mely éppen ebben a korban mutat a legtöbb érzéketlenséget mindennemű tekintély iránt, mely őt irányítani akarja s melynek nagyrésze megjárva a harctereket, ott szerzett felvilágosultságát azzal akarja kifejezésre juttatni, hogy pipázó barátai körében lekicsinyléssel, gúnnyal beszél Istenről, templomról, egyházról, papról. Igen kézenfekvőnek látszik háborgó lelkiismeretünket elcsitítani s vállainkat a felelősség súlya alól kivonni azzal a megszokott kiszólással, hogy a mi népünk annyira elfásult, annyira érzéketlen minden rétegében, mindennemű vallásos dolog iránt, hogy hiábavaló minden kísérlet vele szemben. Ám én úgy érzem, hogy amikor felrajzanak
