Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-06-05 / 23. szám
Harminckettedik évfolyam. 23. szám. Pápa, 1921 junius 5. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. 5 Megjelenik minden vasárnap. EE1 A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [=3 Erőink szervezése. Vajúdó korban élünk. Már a háború alatt is éreztük, az úgynevezett „békekötés“ után pedig egészen tisztán látjuk, hogy nagy dolgok készülnek, hogy új irányt vesz a történelem folyama, hogy lázas nyugtalansággal védi az egyik rész a régit és készíti, szervezi a másik az újat. Ez a lázas izgalom hatalmában tartja az egész társadalmat, mert az ellentétes irányok élet-halálharcra készülődnek, hogy aztán a győztes ellenállás nélkül uralhassa a helyzetet. Csak a sír vár arra, amelyik elbukik. Voltak már tagadhatatlanul máskor is izgalmas korszakai történelmünknek, de ma annyi megoldásra váró kérdés halmozódott össze, mint még soha, a modern közélet oly szövevényes, hogy az összekuszált szálak kibogozása és egy vonalba helyezése szinte felülmúl minden emberi erőt. De ha mégolyán kuszáit is a helyzet és zűrzavaros a felkinálkozó eszmék piaci lármája: a gyakorlott szem felismeri a régóta mérkőző ős ellentétpárt, amelyet nevezzen bár akárminek a mindenkori filozófiai nyelv, mi csak így nevezzük á magunk nyelvén : Krisztus és Beliál. Most, úgy érezzük, új lendületre készül az örökös küzdelem s nekünk ki van mutatva már csak hivatásunknál fogva is a helyünk, ahova állnunk kell. Általános a meggyőződés, hogy ennek a mi nemzedékünknek, a magyar nemzet mai képviselőinek egyik legnehezebb feladat, az új honalapításnak emberi méreteken messze túlnövő erőfeszítő munkája jutott szomorú, bár dicsőséges osztályrészéül; már nem ennyire él a köztudatban az az általunk különben egész világosan látott igazság, hogy a törpévé silányított mai szabad országrész csak akkor erősödik meg s lesz vonzó erejű az elszakított területekre, ha teljesen, minden intézményében újjászűli a Krisztus lelke, a hamisítatlan evangyéliomi szellem. Magyarország régi egysége visszaállításának epedve óhajtott boldog ideje csak akkor jön el, ha minden tekintetben mintává tisztul egész közélete. Ezen fordul meg egész jövőnk. Gyönyörű hivatás vár most a keresztyén egyházakra; teljes erőfeszítéssel küzdhetnek azért, hogy átformálják mindazt, ami magyar. Régi programmot látunk új világításban, modern értelmet nyer az 1705. szécsényi országgyűlés emlékérmének jelmondata: „concurrunt ut alant“. Versenyre kelnek, hogy melyik használ többet a magyar hazának. Mienk lesz-e a pályabér, vagy nem, súlyos kérdés, amelynek izgató lángbetükkel kell állania minden magyar protestáns lélek kellős közepében. Hazánkat csak a tiszta evangyéliom diadala segítheti a nyugodt fejlődés útjára. Vállaljuk-e ezt a felséges missziót? Sértésnek tartom az ilyen kérdés felvetését. Mi vállaltuk, sőt lélekemelő jelek igazolják, hogy már meg is kezdtük apostoli munkánkat. Falvakban és városokban örvendetesen fellendült az evangyéliom népszerűsítésének munkája. Felébredt az érzék, népünk egészséges ösztöne sejti a hit újjászülő hatalmát, megnyitja szivét az itteni erők számára s jövőbe meredő tekintettel, ujjongó lélekkel tapad a javulást Ígérő ősi kincshez, a már-már porlepte szentiráshoz. Az elkeseredett magyar félelmetes elszántsággal vonúl ősei várába, erőgyűjtése és erőkifejtése alkalmas helyére. Megindult a munka, hevíti a sziveket a pünkösdi Lélek csodás ereje, tettrekész a kar, az ész, csak irányításra, okos munkabeosztásra van már szükség. S ez az, amiről tulajdonképen szólni óhajtunk. Minden siker titka a tervkészítés realitása és megfelelő munkaerők foglalkoztatása. Egyházunknak nemzeti életet megalapozó evangyéliumi munkája is akkor fogja elérni célját, ha jól tervez és berendezi erőit. Elsősorban és mindenek felett a gyülekezet angyala, az ő munkaköre tűnik fel olyan tényezőnek, akinek lelkesedése és tervszerű működése jön számításba. Úgy érezzük, hogy a múlt tapasztalatain okulva revízió alá kell venni munkánkat és megreformálni magunkat. Dicsekedés és hízelgés nélkül állapíthatjuk meg azt a nagy erkölcsi és szellemi értéket, amelyet a lelkipásztori testület képvisel, de ennek a tőkének megfelelő kamatozása nincs, a hatás nem felel meg várakozásunknak. Pedig nem hevernek tétlenül a talentumok, sőt annyi terhet hord némelyik váll, hogy szinte roskadoz alatta. De hiányzik valahogy a központi, ahonnan kiindul az egész tevékenység. „Tiszteletes tudós“ papok vannak szép számmal ma is (ebben a mi egyházunk a többiek mellett semmiképen sincs hátrányban), a régen múzeumnak s ma irodának nevezett szellemi műhely ma is tisztes munkásság tanúja, csakhogy ebben a munkában nem min
