Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1921-02-20 / 8. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

31. oldal.

1921.

— éi

nyezők ez akadályok? Ki tagadhatja, hogy ezek és ilynemű kérdések megoldása volna a legelső lépés református egyházunk megújhodása felé. Ez alkalommal ezek egyikére kívánok rámutatni.

Nem szólók a díjlevélkérdésről, habár e kérdés áll leginkább gyülekezeteinkben a gyúpontban. Ez minden harc forrása, minden baj eredője, de sietek a megállapítással, hogy ez csak a felületes szemlélő benyomása, a látás, felfogás csak látszólagos. Nem volna a mi gyülekezeteinkben díjlevélkérdés, hanem lennének az elszórt, megszáradott csontok összességei, azaz ha eleven élet, vallásos buzgóság lüktetne bennük. Nem vennék el lelkészeinktől megélhetésüket, nem volnának oly szűkmarkúak, anyagiasak a mi híveink, ha már legalább 2—3 évtized óta komoly munka folyt volna közöttük krisztianizálódásuk érdekében, ha vallásuk több volna számukra egy szép, ősapáiktól reájuk maradt hagyománynál, ha több cifra ünnepi ruhánál, ha már 2—3 évtized óta észszerű, józan életmódot, nemes, szent érzéseket jelentett volna az számunkra és az a jelentés vérükké vált volna. De e téren az egyházi felelősséget is hibáztatom. E dolognak nem szabad lett volna annyira elmérgesedni. Az egyházi falsőségnek nem szabad lett volna beérni platonikus kijelentésekkel a díjlevél csorbítatlanságát illetőleg,* de bele kellett volna nyúlnia a darázsfészekbe és ha méltányosságot tartva is szem előtt, de egységesen rendeznie kellett volna már régen a díjlevélkérdést erős kézzel, de elkerülve a mai helyzet ezer veszedelmét. E dolog rendezése még ma se lenne késő. Ki fogja megcsinálni ?! Pillanatnyilag a magyar református egyház tekintélyét és jövőjét illetőleg ezen is sok fordul meg. Itt csak a kath. példára legyen szabad utalnom. Az igazi vallásos életben és hitbuzgóságban semmiképpen nem előznek meg bennünket és mégis ekkiézsiáik rendben vannak, mert a felsőség erőskezü, egyháza, a papja tekintélyét nem engedi csorbulni. Az semmiképpen nem helyes, hogy a lelkész alkudozzon híveivel, mig végre is — szűkmarkúak lévén — még a kenyerét is kikivánják lelkészük szájából.

Ez is hozzátartozik a mai helyzet képéhez. A bajnak forrása ez is. De én sokkal fontosabbnak tara személyi akadályokat. Mert azok is vannak. Vannak lelkészek, kik állomáshelyükön sohasem fognak elérni semmi nagyobb eredményt, esetleg egymáshoz egyáltalán nem illő voltuk miatt, esetleg egy, vagy

* Feledi szerző, hogy minden díjlevéliigy egy-egy konkrét eset, amely ilyenként kezelendő s intézendő el. Az egyházi felsőbbség csak elvi kijelentéseket tehet irányításul, de „erős kézzel a darázsfészekbe“ csak ott nyúlhat, ahol a valódi tényállást módjában áll megismerni. Rendesen ez a bírói tárgyalásokkor történhetik. Senki nem mondhatja, hogy bírói eljárásunk ingadozó volna. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ezt a kérdést a fa árának soha nem sejtett emelkedése mérgesítette el. Hát intézkedhetett volna bármilyen „erős kéz“ égy, hogy az ebből származó kellemetlenségeknek elejét vegye? A fa és búza árának megszabását nem bízzák az egyházi felsőbbségre, amely a mostani nehéz időben is meg fogja tenni kötelességét Szerkesztő.

több hiba miatt, mi elkövettetett a lelkész részéről, vagy bárminő más ok miatt. Úgy tekinthető ez, mint (személyi) akadály az evangélium útjában, a gyülekezet krisztianizálódása felé vezető úton. Igazság van abban a tételben, hogy minden gyülekezet találja weg a maga emberét és minden lelkész a maga gyülekezetét. Készséggel elismerjük az alkalmazkodás érvényességét, mindkét félre nézve, de minden alkalmazkodási lehetőségnek van határa, ez a szintén érvényes tény se téveszthető soha szem elől. Elvégre minden lelkésznek van bizonyos egyénisége, ami meg nem változtatható, viszont ez áll az egyes helyekre vonatkozólag is. Csak egyetlen egy példát hadd hozzak fel e tény megvilágítására. Van hely, hol a hangos, erőszakoskodástól szigorú ember érhet el egyedül eredményt, de ez viszont nem minden embernek sajátossága. Sok a gyülekezet, amely hadilábon fog állani lelkészével, vagy legalább is ellenséges érzületü, hideg, közömbös lesz vele szemben, míg él. Akármelyik fél hibájából történt is ez, vagy fog történni, módot kell keresni gyülekezeteink ez eleven sebének gyógyítására. Micsoda kár gyülekezeteinkre nézve, hogy egy-egy ilyen lelkész, kinek semmi súlya nincs egy-egy gyülekezetben, valami ilyen dolog miatt, kénytelen leélni életét abban a gyülekezetben, annak örökkévaló kárára, mint megerőtlenült só, mely semmire se jó, holott más gyülekezetben építő, elevenítő munkát végezhetne ?! Van éppen ez oknál fogva, habár más szempontból esetleg hátrányosnak gondolható! —valami nagy előny némely külföldi protestáns egyház ama szokásában, hogy felülről vezettetve minden 5—6 esztendőben kicseréli lelkészeit a gyülekezetekben.

Ha nem is gondolunk erre az intézményes lelkészcserére, igenis joggal követelhetjük anyaszentegyházunk érdekében az alkalmi lelkészcserének megkönnyítését, illetve kerületi vezetőség által való irányítását.

Törvénykönyvünk a II. t.-c. 5. §-ában intézkedik is e dologról valaminő formában. E paragrafust a végrehajtás dolgában az élethez kellene alkalmazni. A mai idők különösen megláttatták velünk egyházunk ez égő sebét, annak érdeke rendkívüli intézkedéseket igényel. A cseréhez presbitérium, lelkész (mindkét részről) és egyházmegyei elnökség, vagy közgyűlés beleegyezése kell. A törvénynek eme rendelkezése, mely ily feltételek mellett megadja az engedélyt a cserére, éppen elegendő annak végrehajtására, amiről itt szó van. Egy egyházmegyei, vagy még inkább kerületi permanens bizottságot kellene kiküldeni, mely a hozzáérkező jelentések, óhajok kapcsán tartaná számon az ily lelkészeket, illetve gyülekezeteket, s ahol mindkét tényező (lelkész és presbitérium) hajlandó lenne, csupán csak közvetítésről lenne szó, kényesebb esetekben, (ahol valamelyik tényező vonakodnék) szintén közbeléphetne tekintélyével, javaslataival, rábeszélésével, s ha kell, törvényadta jogával (mert a II.

5.-ben erről is van szó: „ha az egyházmegyei elnökség, vagy közgyűlés az egyházközségek érdekében