Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-09-11 / 37. szám
Harminckettedik évfolyam. Pápa, 1921 szeptember 11. 37. szám. DDNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők EE3 Megjelenik minden vasárnap. [=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. [=] Részlet az 1921 szeptember hó 24-én megnyíló kerületi közgyűlés elé terjesztendő püspöki jelentésből. Amint az események nyomasztó hatása alatt jelentésem megírásához akarok kezdeni, lelkem önkéntelenül is abba a szebb és jobb időbe száll vissza, amikor feledhetetlen főgondnokunkkal : néhai gróf Tisza Istvánnal, akinek gyászos elvesztését, még ha tengerré nőnének is az érte hullatott könnyek, méltóképen elsiratni sem egyházunk, sem nemzetünk nem tudja soha, voltam szerencsés közölhetni jelentésem vázát és kérhetni egyes kérdésekben bölcs véleményét, szives tanácsát. Mintha most hallanám egy üggyel kapcsolatban ezt a mondását: „Népeket, nemzeteket nem mindig az ellenség fegyvere tesz semmivé, pusztít el, hanem rendszerint a saját bűnük; erős nemzeti öntudatot, mély vallásos meggyőződést kardélre hányni nem lehet“. Az utóbbi évek eseményeinek őrületes forgataga láttára de sokszor eszembe jutottak ezek a szavak s mikor a reménységnek utolsó halvány sugara is eltűnőiéiben volt, újabb reményt ezekből merítettem. Mi ugyanis, akik a múlt század hatvanas éveinek eszmevilágában nőttünk fel, nem vagyunk képesek elhitetni magunkkal, hogy az ernberies érzés, a nemesebb erkölcsi fölfogás és történeti igazság szavát elbírná némítani az ördögi ármány és gonosz fondorkodás; hogy Magyarország területi épségét ne biztosítaná a földrajzi elhelyezkedés, az ezeresztendős történeti múlt, az ezeresztendős elbirtoklás; mi még mindig abban a meggyőződésben éltünk, hogy azokat a nagy szolgálatokat, amelyeket nemzetünk történetének folyamán a nyugati népeknek tett, figyelmen kívül hagyni nem szabad, azokat honorálni kell. Most is, amikor a trianoni gyalázatos, kegyetlen békében ellenünk mészáros módra dolgozó kéz hazánk nyugati széléről szeldel le egyes részeket, hogy oda dobja éhségcsillapító konc gyanánt annak a mohó kapzsiságában minden tisztességes érzést levetkezett szomszédnak, akit mi több századon át saját testünkkel védtünk, véres verejtékünkkel tápláltunk, azt hangoztatjuk: „de azért óh ember magadat el ne hagyd, örök búbánatért bizalmad fel ne add“. Ha keserűséggel tölt is el, hogy ez ellen a barbár, vad brutalitás ellen azok, akiknek kezében a haza sorsának intézése van, nem tartották szükségesnek a nemzet bevonásával elsősorban méltóságteljes, komoly hangon tiltakozni, azután pedig a nemzeti nagy fájdalom és felháborodás messzehaliatszó kiáltásának nyomatékot is adni, ha lehangol is, hogy ennyire lerongyolódott rólunk nemzeti nagy erényeinknek, büszke nemzeti önérzetünknek ragyogó köntöse; mi azért még ma is azt hirdetjük és szóljuk, hogy ezt az országot virágzóvá, műveltté, becsültté a nagy alkotásokra hivatott és képes magyar géniusz tette; mindent, ami itt szép, magasztos és vonzó, a teremtő erővel gazdagon megáldott magyar lélek hozott létre és alkotott, úgy fenntartója és, továbbfejlesztője is csak a magyar géniusz, a magyar lelkierő lehet. Legelső és legszentebb kötelességünk tehát ennek a magyar alkotó erőnek, a magyar géniusznak a maga eredeti tisztaságában, jellegzetes kialakulásában megőrzése, gondozása, helyes irányban működtetése; a magyar teremtő léleknek vallásos szent igazságokkal, igazán keresztyén erkölcsi tartalommal telítése, a tudomány, művészet kincseivel állandó gazdagítása, a műveltség lehető legmagasabb fokára emelése. Ha bennünk is annak a minden áldozatra kész haza- és fajszeretetnek magasra csapdosó lángja lobog,