Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-09-11 / 37. szám
146. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. amely őseinket hevítette, nagy és nemes elhatározásokra tüzelte: akkor zúdulhat ránk akármilyen csapás, tombolhat felettünk a világot szinte sarkaiból kifordító vihar, mi ennek a földet seprő Cherubnak szárnyain lelki szemeinkkel ott látjuk ülni a megtartó, szabadító Istenünket, aki a cikázó villámok ragyogó fényében nemcsak hatalmának, erejének nagyságát mutatja, hanem kegyelmének gazdagságát, szerető atyai jóságát is érezteti velünk és fölemelt fővel kiáltjuk: Bizonyára nagy dolgokat cselekszik velünk a n% Urunk Istenünk, igazságunkat eltiportatni nem engedi, hogy ellenségünk a mi nyomorúságunkon vigadjon. „Erős nemzeti öntudatot,- mély vallásos meggyőződést kardélre hányni nem lehet.“ A Kúnhegyesen, 1921 augusztus 23—25. napjain tartott Országos Egyházi Értekezlet Memoranduma a Magyar Református Egyház Főtiszteletii és Méltóságos Zsinatához. Főtiszteletü és Méltóságos Zsinat! Alulírott lelkipásztorok, tanárok, tanítók, gondnokok és presbiterek, akik összegyűltünk Kunhegyesen egymás hitének erősítésére, szeretett Anyaszentegyházunk jelen válságos helyzetének és hivatásunkkal járó kötelességeink megvitatására, — szivünk mélyéből üdvözöljük a Magyar Református Zsinat összes tagjait abból az alkalomból, hogy a megpróbáltatások napjaiban többször megakadályozott munkájuk folytatására a közeli hetekben ismét összesereglenek. Kívánjuk és buzgó imánkban kérjük is a kegyelmes istent, hogy a Szent Lélek vezérelje zsinati Atyáink tanácskozásait és segítse olyan üdvös törvények alkotásában, amelyek Isten országának, Megváltónk a Jézus Krisztus evangéliumának diadalát segítsék elő úgy szenvedő Anyaszentegyházunkban, mint megcsonkított, de újraéledő magyar Hazánkban. Meg vagyunk győződve, hogy zsinati Atyáink teljes tudatában vannak annak, hogy e történelmi idők, amelyek bezártak előttünk egy korszakot, a sok szenvedés, megaláztatás és veszteség fájdalmai mellett ítélettel is sújtsák Anyaszentegyházunkat. Bár tudjuk, hogy nem egyedül állunk s hogy a többi keresztyén felekezetek sem dicsekedhetnek azzal, hogy mindeneket megcselekedtek, amit cselekedniök kellett volna, mégis Isten előtt alázatosan leborulva, orcánk pirulásával kell megvallanunk, hogy Jézus Krisztus evangéliumát, amelyet a Mindenható Isten minden népek üdvösségére rendelt, nem hirdettük az iskolában és szószékben s nem tettünk arról bizonyságot életünkkel és önfeláldozó szolgálatunkkal oly mértékben, hogy útját állhattuk volna a hitetlenség terjedésének és nem tudtunk híveinkből olyan sereget toborozni, amely a nemzet teatét-lelkét alattomosan emésztő bűnök légióival felvehette volna a harcot. Gyarló erőnket feljebb becsültük a kelleténél, emberi belátásra, megértésre és szeretetre számítottunk inkább, mint Isten kegyelmére, híveink önkéntes buzgó áldozatkészsége helyett külső segítségekre támaszkodtunk; elnéztük, hogy egyházunk kerítésein rést ütnek ellenségeink s szabadon terjesztik a hitetlenséget, a képmutatást, a szektárius tévelygéseket; elnéztük, hogy egyházi életünk szinte teljesen anyagias utaTcra tévedt s a szentek egységének mennyei kötelékei helyett csak a száraz adminisztráció bizonytalan és sokszor személyeskedő szálai tartják össze a félig már bomladozó kévéket. így azután méltán csaptak össze fejünk felett saját bűneink hullámai: egyház-tagjaink nagy része Mammont imád s nemcsak megveti Krisztus evangéliumát, hanem egyenesen egyháza ellen fordul; megadják sokan a kényszeradót, ha megadják, de szivüket maguknak tartják; hirdettetik az Ige, de sok helyt üres templomoknak; Istennek tisztelete megrövidült, a megváltott lelkek hálaéneke meggyöngült, merev választófalak emelkedtek még az egy szőlőben munkálkodó szolgák között is, a lelkészek, a tanítók, a presbiterek és a gyülekezet között. Leesett fejünk koronája! Itt van egyházunk szétdarabolva, itt állunk tehetetlenül, megszégyenítve s a porig megalázva! Adjon a kegyelmes Isten szivünkbe igaz bűnbánatot és bocsássa meg bűneinket« Jézus érdeméért. Az Isten kegyelmének nagy ajándéka azonban az a reménység, amely tudja, hogy a felhők mögött a megbocsátó és újjászülő kegyelem napja ragyogd amely tudja, hogy a mi Istenünk emésztő tűz Ugyan, de kegyelmes Atyánk is a Krisztusban. Istennek legyen hála azért a reménységért, amely elénk tárja egyházunk boldogabb jövőjét. Istennek legyen hála, hogy e reménységgel megáldott minket is, egyházunk egyszerű szolgáit. Ez a reménység ösztönöz minket arra, hogy foglalkozzunk egyházunk e válságos helyzetében a kibontakozás kérdéseivel. Ez a reménység bátorított minket arra is, hogy jelen emlékiratunkkal felkeressük egyházunk törvényhozó testületét, felhívjuk zsinati Atyáink figyelmét némely fontos körülményre és tisztelettel előterjesszük egyházunk boldogulását kereső kéréseinket. Amikor szemlét tartottunk egyházunk helyzete és ama feladatok felett, amelyeknek megvalósítása meggyőződésünk szerint nélkülözhetetlen nemzetünk újraépítésének munkájában, megállapítottuk, hogy abban a korszakban, amelynek küszöbén állunk s
