Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-08-07 / 32. szám
riarmincketíedík évfolyam. 32, szám. Pápa, 1921 augusztus 7. DUNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők EE Megjelenik minden vasárnap, ee A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. s Az idő int! A lezajlott, áldatlan korszak vészterhes felhői kerengenék felettünk még. Hogy mit rejtenek méhükben, ki volna az a bölcs, ki megtudná jósolni? Porban heverünk, kihalt az élet, nincs tűz a lelkekben, nincs buzgóság a szivekben, olyan sivár minden, mint Nubia sivatagja; — az irányító hatalom az önzés, az „én“ úgy a családokban, mint a társadalomban! A templomok sok helyen néptelenek, a szivek üresek, az agy a fásultság, a nemtörődömség ködfátyolával van beburkolva. Ha valaha szükség volt lelkes apostolokra, most azt az időt éljük, amelyben apostolnak kell lenni minden keresztyén embernek, kicsinynek, nagynak egyirántí Fel a munkára, — a jézusi munkára! Cselekedjünk addig, mig nappal vagyon, mert: félő, eljön a söíéiség, az éjszaka, melyben nem munkálkodhatunk! A kóborgó, fekete felhők éj-sötétbe vonhatják könnyen a ma még, — ha nem is fénylő —, de világosságot árasztó horizontot. Legyen szüntelen előttünk a betlehemi csillag, mely Krisztus jászolához vezet. Ne a kenyérért dolgozzunk, de lelkünk eledeléért, mely drágább a napi kenyérnél! Az idő int! Fel testvéreim a munkára! Jézus szelleme, Kálvin alakja, Bocskay, Bethlen s a nagy reformátorok hitbuzgósága legyen a mi betlehemi csillagunk! Ne mondja azt manapság egyetlen gyülekezet, vagy iskola vezetője sem, hogy: „öreg vagyok !“ Mint a Phönix, keljen föl poraiból új életre, ki eddig a zsarátnok hamuja alatt pislákolt, legyen ifjúvá az öreg — tehetsége szerint! Lelkesedés, jóakarat, hitbuzgóság hasson át mindnyájunkat! Ne dugjuk fejünket, mint a struc szokta a homokba, mig a szélvész elül, mert könnyen megeshetik, hogy a vihar elsöpör bennünket. A szív közömbös, a lélek fásult, az ész lankadt, az emberi természet egoisztikus. Van-e köztünk, ki nem látja az idők jelét? Mintha ki volnának a lelkek cserélve 1 igen, ki vannak cserélve a családban, ez befolyásolja az egyház veteményes kertjének, az iskoláknak növendékeit is. „Amilyen a fa, olyan a gyümölcse“, mondja a régi, de igaz, közmondás. Krisztushoz kell Őket szülőikkel együtt vezetni. Úgy az egyházban, mini az iskolában! Hogyan ? . . . Az első kérdésre nem érzem magamat hivatottnak, hogy fejtegetésbe bocsátkozzam, a második kérdésre azonban tőlem telhetőleg a legrövidebben, főbb vonásokban a következőkben felelek: a) Vallásosságra ne kényszerrel, de szeretettel és vallásossággal neveljünk. Keserves az a hittani óra a gyermek emlékezetében, amit nem lelki gyönyörűséggel tölt el, hanem könnyek hullatásával. Ne a száraz tudásra, hanem a hitbeli lelki gyönyörűségre fektessük a fősúlyt. Eddig is az volt a fő hiba, hogy oktattunk, de nem neveltünk. Legyünk őszintén vallásosak, szeressük növendékeinket jézusi szeretettel, mint Jézus szerette a kisdedeket. Ha szeretetünkkel szeretetüket tőlük kinyerjük, vallásos buzgóságunkat odaadással fogják ők követni. Ne legyünk tettetők, álszenteskedők, példaadásunk legyen igazi, mert a gyermek igen jó lélekbúvár, phszicológus, átlát ő fürkésző szemmel a szitán, s megtudja bölcsen ítélni, hogy az őt oktató úgy érez-e, amint imádkozik s beszél? b) Legyünk hitbuzgók, pontosak a templomba való járásban. Akinek teher, vagy csak kenyérkereset a templomi funkció, az igazán akkor tesz jó szolgálatot református vallásunknak, ha más foglalkozás után néz. Ott vannak előttünk hitbuzgó, egykor áhítattal éneklő reformátoraink, őket kell követnünk e nehéz időkben, — az idő int! c) Buzdítsuk szeretettel, lelkesedéssel, lelkűkre beszéléssel növendékeinket a templomba való járásra; tetessünk velük szent fogadalmat, hogy a templomba való járást nem fogják elmulasztani, mert aki elmulasztja különös elfogadható ok nélkül, az a többi tanulótársai megítélését s tanítójának rosszalását vonja magára! Ki elmarad a templomból, annak az egész iskola előtt kell magát igazolni, s az elmaradás okát tanulótársainak elfogadni. d) A reformációt nagy alapossággal vállvetve kell a tanítónak lelkészével együtt kezelni. Ebből ismeri meg a tanítvány, hogy miért református, miért szenvedtek őseink, s miért kell neki is mindenkor az isteni igazság mellett kitartóan küzdeni. A reformáció emlékünnepét tegyük igazi iskolai ünneppé, nem elég csak iskolai vakációt adni e napon, de igazán kell ünnepelni. e) Ne legyen tantárgy kezelésünk alatt, mely krisztusi széliemtől, vallásos érzülettől ne lenne át-
