Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-11-14 / 17. szám
Harmincegyedik évfolyam. 17. szám. Pápa, 1920 november 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hiYatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. E53 Megjelenik minden vasárnap. [=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendök. s Hűség.a halálig* ! Alapige: Jel. II. 10. „Légy hű mindhalálig s neked adom az „életnek koronáját!“ Keresztyén Gyülekezet! A néma árny földünkön széttekint. És keresi nemzetét. . . Már „minden elvégeztetett!“ A nagy, szent fájdalom, a nagy, szent munka is! Sötét szenvedélyek háborgása is elült. Csak a szeretet' van jelen. A szeretet az ő gyöngédségével, az ő féjdalmával, az <5 könnyeivel, hogy könnyeivel elfedezze a vért, fájdalmával megfényesítse és megtermékenyítse az élők lelkét, gyöngédségével kiengesztelje a halottak haragvó árnyait. A néma árny földünkön széttekint ... és a magyar rónán egy sóhaj kél, a bérceink között valami fájó visszhang támad. Körülöttünk, bennünk valami borús, nyomasztó, bántó. Vágyunk, sóvárgunk világosságra, enyhületre, megújulásra. Pál apostol római levelében (8., 22., 23.) sötét ecsetvonással rajzolja meg a természeti és lelkivilág képét. „Mert tudjuk, hogy az egész teremtettség egyetemben sóhajtozik és nyög fájdalmában mindezideig.“ Valóban .. . Mintha borongást látnánk a teremtett világ felett. A rónán szaladó szél, mintha sóhajtana : Észak sóhajtása; futó felhők mintha bánatot simának : Erdély bánata; az éjszakák csillagai, mintha halotti pompa volna: vesztett városok emléke; fel-felzúgnak az erdők ... Itt e tört lomba, ezek a sebzett törzsű fák: nemzeti létünk, hulló leveleik: hazátlanná vált, vándorútra kelt bujdosók . . . „Úgy tetszik nekünk, hogy az egész teremtett világegyetemben fohászkodik és nyög mindidáig!“ Pál apostol e sötét rajznál a régi theológia egy komor, de mélyértelmü eszméjéből indul ki. Az ember bűnbeesését megérezte a teremtett világ is. Miatta átkozott lett a föld, s a teremtett világ felséges harmóniájába is bevitte a romlást. Mi magunk is sóhajtozunk. Itt a küzdelem a létért. Milyen teher! Itt a küzdelem eszményekért. Milyen áldozat! Veszélyben munkád gyümölcse, családod jövendője, eszmék sorsa, vérefogyott nemzetünknek ügye. Az igazság is sóhajt, a szeretet is sóhajt. Sóhajt a család béke, boldogság után, sóhajt a közügy az önzés miatt, sóhajt a * Egyházi beszéd. Elmondva 1920 október 31-én a veszprémi ref. templomban gróf Tisza István emlékére tartott ünnepen. haza önfeláldozó szivek után, sóhajt az egyház hithfi hívek után. Testvérem, hallod-e a sóhajokat? Az elméletekben nincs ihlet, az életben nincs szeretet. Vannak érdekek, szenvedélyek, de nincsenek ideálok. Eszmének mondják az őrültséget, s apostolnak nevezi magát a gonosztevő, gyilkos, kinek kezén csak az ártatlanok odaszáradó vére a tiszta. Letörölve a törvény a régi táblákról, de nincs beírva a szivekbe. A tradíciók elfakultak, az erények, mintha megfogytak volna, a fogyatkozások gyarapodtak. — A néma árny földünkön széttekint. Keresi mai nemzetét. A mi lelkűnkben pedig könny és emlékezés . . . „Légy hü mindhalálig“ tanít fenséges igazsággal a biblia. Tisza István hü volt a hazához, hű volt nemzetéhez. Hűségből van kigránitozva az igazságnak útja, hűség von ragyogást a megértó szeretet útjára, hűségből vetődik az árnyék a szenvedés útjára és ő mind a három úton ment. — E helyről, testvéreim, a politikába nem szólunk bele, de idetartozik mindaz, ami kiemelkedik belőle, mint történelem és egyéniség. I. Vannak olyan időpontok a népek életében, amikor a „történelem és jellem metszik egymást*, vagyis mikor előáll' egy olyan történelmi fordulat, mely elhatározólag hat jellemük formálódására vagy megmutatja már kiformálódott jellemük igaz arculatát. Az a hős, kinek személyiségében mintegy összesürüsítve láthatjuk erkölcsi és politikai vonatkozásaiban ilyen történelmi fordulat bekövetkeztét: Tisza István és manapság különösen időszerű módon köti le figyelmünket. Ma már meggyőződhetett róla minden gondolkodó és nemesen érző magyar, hogy az ő jellemén és lelkén át az eszményi magyar, jellem és lélek legerősebb történelmi gyökérszálai közé nyerhetünk a ma számára tanulságos bepillantást. Hű és önfeláldozó szolgálatot tett nemzetének: élet-halálharc idején magára vette és viselte szótlanul a politikai cinizmusnak és erőszakosságnak vádjait, pedig az egyetlen volt, — még ellenfelei közül is — aki felelőssége tudatában fölemelte tiltakozó szavát. S mikor ellenzése dacára ránk zúdult a vihar, a történelmi szükségszerűség útján vasléptekkel menő hűségével árva népe iránt: bízni tanította önmagában és hinni a jövendőben. Az ő tettereje, önfeláldozása átment a nemzet életébe. Olyan dolgok történnek, amilyent ezeresztendeje csak magyartól is párszor látott a világ s nem
