Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-11-14 / 17. szám
56. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1920. zeti dicsőségünk egy egész világot beragyogott. És azután . . . , vissza, vissza sötét emlékezés! Sokat, mindent elvesztettünk, csak egy utolsó élő reménységünk maradt: — ő, akinek verejtéke, könnye koszorúja, álma — mind, mind a magyarság ügye volt. Milyen szent rajongás s önmérsékletnek micsoda ereje ! Kinő a jelenből s kényszeríti a jövőt magához fejlődni. Tragikumából késői nemzedékek táplálkoznak, gyászánakvtompa fénye beragyogja az eljövendő századokat. Elégett, mint tömjén az oltáron s élete nagy áldozatának füstjében megjelenik és szól hozzánk az Isten: „Légy hü mindhalálig s neked adom az életnek koronáját 1“ Annak az októbervégi alkonyainak árnyéka nagyon rásötétedett a magyar históriára s a nagy magyar tragédiája örök mementója szenvedésből táplálkozó hazaszeretetünknek, s minden ráemlékezésünk tetemrehivás : csonka ország és már-már széttördelt nemzeti lét fölött. II. A legnagyobb lelkek mindig mélyen vallásosak : hü volt mindhalálig Istenéhez is. Hatalmas érzéke volt a valóság iránt, mert mélyen vallásos volt. Életútján ennek az érzéknek bizonyosságai irányították s ahol számító sakkhuzást láttak tetteiben, ott ő a lelkiismerete tisztacsengésü szava után imádságosan pillantotta meg a helyes utat: a valóság útját. S a megtalált úton vaslépíekkel tudott haladni, nem kérdezősködött test és vér után, vele sohasem tanácskozott. Rágalom nem riasztotta, csálódás nem keserítette, boszu nem vakította, éljenzés vagy átkozódás távoli zűrzavarrá folyt össze előtte, ezeknek fölötte állott, mint a hegycsúcs, mely a felhők felett áll és az éggel beszél. A kálvinizmus történelmi képviselője, mert benne élt az ő lelkiszerkezetében és ethikai minőségében. Két csomópontja volt lelkiéletének: felelősségérzet és elszántság. Ebben a tépett, zaklatottan ideges, túlságosan differenciálódott körünkben talán az egyetlen, akinek tervei voltak s a széthúzó magyar akaratot összefogva, tetté változtatta. Tisztán érezte a feladat történelmi súlyát s ehhez az erőt legszemélyesebb vallásos élményéből merítette. Látta világosan a magyarság történéti hivatását, de a történelmi fejlődés biztos útján teljesedőnek s ezt a tervszerűség vágányaira helyezte a régi kikoptatott utakon való botorkálás helyett. Élete valóságát és igazságát ez a feladat adta meg, amelyhez minden helyzetben elszántan hü tudott maradni. A vakmerők, a hirtelenkedők, a felületesek, a dekadensek, a gyűlölködő defetisták törpe táborában úgy állott a magyar ég alatt, mint egy magános reflexü obeliszk, amely Széchenyi tervszerűségéből és Deák higgadt bölcsességéből kiformált nemzeti érzés és gondolat hófehér örök isteni eszményeit tartja ég felé, magyar lélek izzásától fehérült, erejétől keményült márványszoborképpen. Embereknek nem volt szolgája, egyedül csak Istennek és nem is vonakodott magát eszközül adni predesztináló hatalmának, amellyel gyarló emberek útján szövi világhistóriájának sokszor véres, de mindig nagyszerű szőnyegét Mindig Isten előtt járt és és vallásossága nem kegyes gyakorlatok és egyházpolitikai jelszavak töredéke volt, tényleg ebben a véghetetlen egyszerű, de mindent magábafoglaló dologban állott csupán; bizonyosnak lenni Isten elhívó és kiválasztó kegyelméről s az élet minden viszonylatában teljesíteni parancsszavát. Beszédeiben is bizonyosságot tett erről s ilyenkor önkéntelenül is biblikus kifejezések tólultak ajakéra. Csupa tartalom, semmi forma. Szavában és írásában nem az elhitetés, nem a félrevezetés volt a célja, hanem a becsületes önközlés s aminek ezt olyan biztossággal tudta szolgálatában állítani: a tett. A tények őszinte, kemény felsorolását sokszor megszakította a Gondviselés iránt a hálának egy-egy férfias ércszavu kitörése, mintha csak komoly figyelmeztetés lett voina; legyetek hát méltóak ennyi kegyelemre, ti is emelkedjetek kötelességetek magasságára. Vallásos lelke mélységére és tisztaságára mutat az is, hogy a köz számára mindig kevesebb és egyszerűbb mondanivalója volt, tapasztalataiból, mint azok számára, akik legjobban a szivéhez voltak nőve s akiket legelsősorban akart átformálni a maga lelke képére. Kemény szellemi és fizikai erőfeszítésekben, örökös életveszedelmek, nap-nap után súlyosodó gondokban csak még inkább látszott a lélek ereje, Istennek az arca. Szava, ha megkondult, nem mondott mást, mint amit a szükségesség parancsolt, de ezt meg is tette, nem törődve népszerűséggel, érvényesüléssel, éljenzéssel vagy gyűlölködéssel. Mindig világosan állt előtte a cél. A cél pedig sohasem a hatalom volt, hanem a nemzet szeretete, a nemzetért való munka, szenvedése is a nemzetért volt. Mának útvesztőjéből'útmutató, tétovázó, teremtő akaratunk tettekbe serkentője, elhagyott hegycsúcs, amelyik mutatja: milyen magasba jártunk valaha s mennyire völgyben járók lettünk. Méltósága hűségből rakódott, dicsősége a szolgálatból s idők ködéből felénk kiáltja jövőt mutatón: „Légy hű mindhalálig!“ III. Igen, testvéreim ! Legyünk hívek a munkás hazaszeretet, az önzetlen közszolgálat, a foltatlan tiszta jellem, a rendületlen elv, a rendületlen hit, az eszményi magyar élet e történelmi nagy alakjához. Ezt a hűséget nyilvánítja református egyházunk, mikor megnyitottuk e nemzedékek áhítatától felszentelt templom ajtóit és az ő nagy emlékének áldozunk, ezt a hűséget látom a ti figyelő arcotokon, kér. testvéreim, busuló magyarok. Oh, aki ma ellentétbe jön e nagyot vesztett nemzet fájdalmával, ellentétbe jön örömével is. Akinek nincs szive a nemzet veszteségéhez, hogyan lenne szive és hite a nemzet győzelméhez?! Légy hozzá hü egész nemzete. Mert hűtlenséged mutatója lenne méltatlanságodnak: hogy nagy lelkek érted kfzdjenek, hogy golgotás úton érted menjenek! Úgyis a csodás, fénylő telkeknek tragikuma az el-
