Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-29 / 13. szám
98. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. hitet megőrizzük s a szeretet ne váljon hideggé a sziveinkben. Tömören s a testvéri szeretet fegyelmével álljunk a Krisztus mellé. A dolgok új alakulása — mint régtől látható volt — nagy vizsga elé állított bennünket. Ha a világ meggyőződik róla, hogy egyházi tevékenységünk nem a gyülölség szítására vezet, hogy nem célunk a zavaros és nehéz napokban valami modern rablólovagvárat építeni az új társadalomban, ahol magunk számára kényelmes, zavartalan létet akarunk biztosítani, amig kint proletármilliók rettentő szenvedéssel vívják az önfentartás harcát, ha mindenki meg fogja látni, hogy szeretetünk őszinte és tettetés nélkül való, hogy az emberiség nagy szolidaritását nemcsak az ajkunkon, de a szivünkben viseljük s azért minden áldozatot hajlandók vagyunk meghozni, hozzánk s mellénk fog sorakozni a világ. Csak megértést és szeretetet mindenki iránt! Valaki nem sok idővel ezelőtt a rohamos léptekkel közeledő új társadalom s a keresztyénség viszonyát rajzolva azt mondotta, hogy a keresztyénség az ő nézete szerint annyira alkalmazkodó, hogy bizonyára belép az új - társadalomba is. A keresztyénség örök igazságainak nincs szükségük az alkalmazkodásra. A keíesztyénségnek volt mondani valója tizenkilenc századon át az emberiség számára s lesz mondani valója a világ végéig. A keresztyénség hatvan embernemzedéket látott ülni a lábainál és látni fog hatezer és számtalan nemzedéket. A mondani valója s a mi mondani valónk, a mi munkánk akkor sem fogy el. Czeglédy Sándor. A tanácsköztársaság és az egyház. Az ember azért van, hogy Isten útjait megismerje és azokon járjon. Csodálatosak Isten utjai. Október 31-tői kezdve március 21-ig jelekkel, villámokkal, szivárványokkal szüntelenül mutatta nekünk az utat: készülődjetek, nagy dolgok jönnek, legyetek nagy emberek; megrázom a világot: álljatok talpra; megpróbálom ez egyházat: próbáljátok meg magatokat; új harcra hívlak benneteket: szererezzetek fegyvereket; azt akarom, hogy egyek legyetek: vigyétek be Krisztust az új világba! ... Ne vádoljunk senkit. Öt hónap alatt nem tettünk semmit. Sőt nem is értettük meg az Ur intését. Porba dugott fejjel vártunk I s azt hittük, nincs vihar, nem dörög az ég, nem szól az Ur, csak a föld nedves kissé, majd felszárad. Ne vádoljunk senkit. Magunkat vádoljuk. Tartsunk bünbánatot. Keserveset, szigorút, szivettépőt, lelket szaggatót: kereszt alatt állunk. Az első felvonás véget ért. Benne szereplők lehettünk volna. Most megkezdődött a második. Benne már nincs jogunk szereplőknek lenni. Amitől rettegtünk a helyett, hogy számot vetettünk volna véle, amit ha akartunk is, úgy tettünk, mintha 1916-ban lettünk volna: az most egy nap alatt bekövetkezett. A részleteit e sorok Írásakor még nem ismerjük. De semmi okunk nincs hinni azt, hogy az egyház és az állam szétválasztása nem a legradikálisabb s az egyházra nézve nem a legszomorubb formában történik. Mit jelent ez ? Nem az a legsúlyosabb benne, hogy nincs többé szentesített egyházi törvénykönyvünk, hogy egész egyházalkotmányunk nem revízióra, de újjáteremtésre szorúl, hogy a legalitás fogalma ismeretlen lett az egyházban, még az sem, hogy megszűnt az állami támogatás, hanem az, hogy a magyar református egyetemes egyház, legalább egyidőre, csak fogalom s hogy nagyon sok lelkipásztori család rövidesen kenyér nélkül marad. Mit cselekedjünk ? A legelső teendőnk az, hogy az új alakulással szemben ne tanúsítsunk ellenséges magatartást. Ne tanúsítsunk azért, mert amit a munkásság ma megcselekedett, azt a keresztyénségnek már a háború első napjaiban, sőt még előbb meg kellett volna tennie. Ne tanúsítsunk azért, mert a keresztyénség ügyét, melynek mi és a mi egyházunk szolgái vagyunk, semmi veszedelem nem fenyegeti. És ne álljunk útjába azért sem, mert ,ezzel, seirjípit^ , mig a megértő alkalmazkodással valamit elérhetünk egyházunk javára is. Nehéz kiszakadni a régi, megszokott világból és belehelyezkedni egy gyökeresen újba. Hogy milyen nehéz, azt fájdalmasan tapasztalhattuk az elmúlt öt hónap alatt. De kell. S Krisztus szolgáinak százszor inkább kell, mert ők új világot, új eget és új földet prédikálnak . . . íme most itt van. Nem olyan, mint amilyennek mi gondoltuk ? A mi hibánk, a mi bűnünk. A keresztyén egyházak vétke. A második az, hogy református egyházunkat illesszük bele a szovjetköztársaság organizmusába. Ez nem tanácsadás. Ez a dolgok kényszerítő szükségességéből levont következtetés. Máskép nem is tehetünk. Az események maguk rántottak ide. A legalitás magától kiesett az egyház fogalmából. Az abroncs lehullott. Belső összekötőről, ragasztóról kell gondoskodnunk. Fáj kimondanom, rettenetes leírnom, de tény, hogy ma csak egyes gyülekezetek vannak, ahol vannak. Hiszem, hogy még vannak. Az abroncs lehullott. Az általa hosszú ideig összeszorított donga még áll. Egy fejszecsapás és az is széteshetik. Nincs nekünk most másutt teendőnk, mint az egyes gyülekezetekben. Ne tekintsünk se jobbra, sem balra, se alá, se fölé, ne várjunk segítséget az „egyetemes“ egyháztól, nincs többé semmi, csak ami a gyülekezetekben van. És itt mi van? Tanácstalan várakozás, segítségvárás felülről, hol üres lett minden, görcsös ragaszkodás a múlt maradványaihoz, dijleveleihez, törvényeihez, kemény, hideg szavaihoz: törvény, tört
