Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-03-29 / 13. szám

98. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. hitet megőrizzük s a szeretet ne váljon hideggé a sziveinkben. Tömören s a testvéri szeretet fegyelmé­vel álljunk a Krisztus mellé. A dolgok új alakulása — mint régtől lát­ható volt — nagy vizsga elé állított bennün­ket. Ha a világ meggyőződik róla, hogy egy­házi tevékenységünk nem a gyülölség szítására vezet, hogy nem célunk a zavaros és nehéz napokban valami modern rablólovagvárat épí­teni az új társadalomban, ahol magunk szá­mára kényelmes, zavartalan létet akarunk biz­tosítani, amig kint proletármilliók rettentő szenvedéssel vívják az önfentartás harcát, ha mindenki meg fogja látni, hogy szeretetünk őszinte és tettetés nélkül való, hogy az emberi­ség nagy szolidaritását nemcsak az ajkunkon, de a szivünkben viseljük s azért minden ál­dozatot hajlandók vagyunk meghozni, hozzánk s mellénk fog sorakozni a világ. Csak megértést és szeretetet mindenki iránt! Valaki nem sok idővel ezelőtt a rohamos léptekkel közeledő új társadalom s a keresz­­tyénség viszonyát rajzolva azt mondotta, hogy a keresztyénség az ő nézete szerint annyira alkalmazkodó, hogy bizonyára belép az új - társadalomba is. A keresztyénség örök igaz­ságainak nincs szükségük az alkalmazkodásra. A keíesztyénségnek volt mondani valója tizen­kilenc századon át az emberiség számára s lesz mondani valója a világ végéig. A keresz­tyénség hatvan embernemzedéket látott ülni a lábainál és látni fog hatezer és számtalan nem­zedéket. A mondani valója s a mi mondani valónk, a mi munkánk akkor sem fogy el. Czeglédy Sándor. A tanácsköztársaság és az egyház. Az ember azért van, hogy Isten útjait meg­ismerje és azokon járjon. Csodálatosak Isten utjai. Ok­tóber 31-tői kezdve március 21-ig jelekkel, villámok­kal, szivárványokkal szüntelenül mutatta nekünk az utat: készülődjetek, nagy dolgok jönnek, legyetek nagy emberek; megrázom a világot: álljatok talpra; megpróbálom ez egyházat: próbáljátok meg magato­kat; új harcra hívlak benneteket: szererezzetek fegy­vereket; azt akarom, hogy egyek legyetek: vigyétek be Krisztust az új világba! ... Ne vádoljunk senkit. Öt hónap alatt nem tettünk semmit. Sőt nem is ér­tettük meg az Ur intését. Porba dugott fejjel vártunk I s azt hittük, nincs vihar, nem dörög az ég, nem szól az Ur, csak a föld nedves kissé, majd felszárad. Ne vádoljunk senkit. Magunkat vádoljuk. Tartsunk bün­­bánatot. Keserveset, szigorút, szivettépőt, lelket szag­gatót: kereszt alatt állunk. Az első felvonás véget ért. Benne szereplők lehettünk volna. Most megkezdődött a második. Benne már nincs jogunk szereplőknek lenni. Amitől retteg­tünk a helyett, hogy számot vetettünk volna véle, amit ha akartunk is, úgy tettünk, mintha 1916-ban let­tünk volna: az most egy nap alatt bekövetkezett. A részleteit e sorok Írásakor még nem ismerjük. De semmi okunk nincs hinni azt, hogy az egyház és az állam szétválasztása nem a legradikálisabb s az egy­házra nézve nem a legszomorubb formában történik. Mit jelent ez ? Nem az a legsúlyosabb benne, hogy nincs többé szentesített egyházi törvénykönyvünk, hogy egész egyházalkotmányunk nem revízióra, de újjáteremtésre szorúl, hogy a legalitás fogalma is­meretlen lett az egyházban, még az sem, hogy meg­szűnt az állami támogatás, hanem az, hogy a ma­gyar református egyetemes egyház, legalább egyidőre, csak fogalom s hogy nagyon sok lelkipásztori család rövidesen kenyér nélkül marad. Mit cselekedjünk ? A legelső teendőnk az, hogy az új alakulással szemben ne tanúsítsunk ellenséges magatartást. Ne tanúsítsunk azért, mert amit a mun­kásság ma megcselekedett, azt a keresztyénségnek már a háború első napjaiban, sőt még előbb meg kellett volna tennie. Ne tanúsítsunk azért, mert a keresztyénség ügyét, melynek mi és a mi egyházunk szolgái vagyunk, semmi veszedelem nem fenyegeti. És ne álljunk útjába azért sem, mert ,ezzel, seirjípit^ , mig a megértő alkalmazkodással valamit elérhetünk egyházunk javára is. Nehéz kiszakadni a régi, meg­szokott világból és belehelyezkedni egy gyökeresen újba. Hogy milyen nehéz, azt fájdalmasan tapasztal­hattuk az elmúlt öt hónap alatt. De kell. S Krisztus szolgáinak százszor inkább kell, mert ők új világot, új eget és új földet prédikálnak . . . íme most itt van. Nem olyan, mint amilyennek mi gondoltuk ? A mi hibánk, a mi bűnünk. A keresztyén egyházak vétke. A második az, hogy református egyházunkat illesszük bele a szovjetköztársaság organizmusába. Ez nem tanácsadás. Ez a dolgok kényszerítő szük­ségességéből levont következtetés. Máskép nem is tehetünk. Az események maguk rántottak ide. A lega­litás magától kiesett az egyház fogalmából. Az ab­roncs lehullott. Belső összekötőről, ragasztóról kell gondoskodnunk. Fáj kimondanom, rettenetes leírnom, de tény, hogy ma csak egyes gyülekezetek vannak, ahol vannak. Hiszem, hogy még vannak. Az abroncs lehullott. Az általa hosszú ideig összeszorított donga még áll. Egy fejszecsapás és az is széteshetik. Nincs nekünk most másutt teendőnk, mint az egyes gyüle­kezetekben. Ne tekintsünk se jobbra, sem balra, se alá, se fölé, ne várjunk segítséget az „egyetemes“ egyháztól, nincs többé semmi, csak ami a gyülekeze­tekben van. És itt mi van? Tanácstalan várakozás, segítségvárás felülről, hol üres lett minden, görcsös ragaszkodás a múlt maradványaihoz, dijleveleihez, törvényeihez, kemény, hideg szavaihoz: törvény, tör­t

Next

/
Thumbnails
Contents