Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-29 / 13. szám
1919. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 99. oldal. vény. Nem. Minden összeomlott. Kezdeni kell a munkát legelöl. Ott, ahol az apostolok és a nyomdát hátukon cipelő reformátorok kezdették. De mégsem. Valamink már van. Vannak híveink, kik talán meggyőződésből, talán megszokásból, talán Ősi büszkeségből, velük született konzervativizmusból, bármi okból, de ragaszkodnak az egyházhoz. Most ne keressük, hogy élő vallásosságból-e. Néhány nap alatt nem lehet apostoli gyülekezeteket teremteni. Örüljünk annak, hogy vannak, akikre számíthatunk. Kedves lelkésztestvéreim 1 Ne törődjetek most senkivel és semmivel, se zsinattal, se konventtel, se egyházkerülettel, még a szomszéddal se. Egyetlen munka vár reátok: megszervezni saját gyülekezeteteket. Ti nem segíthettek most senkinek, nektek van segítségre szükségetek. Vége van az adminisztrációnak, kezdődnie kell az apostoloskodásnak. Szedjétek össze, ami még megmaradt, akik még megakarnak maradni és velük együtt megértésre jutva szervezzétek meg kicsi gyülekezeteiteket. Akad minden egyházban néhány jóravaló ember, kik nem hagynák el egyházukat semmi áron, kik örömmel segítik a lelkészt a szervezésben. Ezek — mondjuk a presbitérium — alkotnák a helyi egyháztanácsot (egyházi szovjet) és összeírnák a jelentkező hiveket, az adomány megajánlásokat, esetleg gyűjtéseket végeznének már most a legszükségesebb és elengedhetetlen egyházi kiadások fedezésére. Nagyon valószínű, hogy az a kép, ami így elénk tárul, a legtöbb helyen nem lesz csábító s a nagy családú lelkészben a megélhetés borzasztó aggodalmait ébreszti fel, de szembe kell nézni e képpel. Le kell leplezni önmagunkat, mert különben ismét elveszítjük az irányt, ismét a régi nyomokon lépkedünk — ki ebből a világból. A kérdésnek ez az oldala a legkietlenebb, legsötétebb. De vessünk számot azzal, hogy nagyon sok existencia még súlyosabb helyzetbe fog jutni, nagyon sok embernek nem marad hivatás s még csak kenyér sem. Bírák, közigazgatási tisztviselők, tanárok, a szellemi munkások általában mind hivatás és kenyér nélkül állanak nemsokára. Ök nem szervezhetnek hiveket, kik szükségesnek tartják munkájukat, a lelkész ezt még megteheti s lelkesítheti az az öröm és meggyőződés, hogy a világtörténelem legnagyobbjainak lép nyomdokaiba. Ahol sikerül egy családba gyűjteni össze a gyülekezet magvát, ahol megmarad néhány száz hivő (hiszem, hogy a legtöbb hely ilyen lesz), ott a lelkész a maga szerény javadalmazásával, földjét munkálva, hívei életében nélkülözhetetlenségét intenzív szeretetés társadalmi munkájával bebizonyítva biztosabb exisztenciához jut, mint bármelyik volt államtitkár és kúriai biró; nem kénytelen úgy nyomorogni, mint ahogy már ma is Budapesten a régi társadalom elitjei. És abban a légkörben, mely a türelmi rendelet korára emlékeztet, annak a kornak vallásos erejével, evangéliumi lelkületével hozzá láthat a munkához, hogy gyülekezetében élő hitet, eleven vallásosságot, munkás fraternitást teremtsen. Amikor és ahol teheti hivei körében, vasárnap a templomban nem régi zsidók szép tetteiről, de az élő Krisztusnak a jelenben csodás erejéről, Isten országának elközelgéséről, evangéliumi szeretetről és reménységről téve bizonyságot kisebb, de homogénebb, bensőbb, elevenebb gyülekezet fokozatos kiépülését látva maga előtt, isteni gyönyörűség teszi boldoggá életét és szivét hálássá Isten iránt. És ahol nehezen megy a szeivező munka, ahol még annak a segítő tanácsnak megszervezése is akadályokba ütközik, ahol esetleg az utóbbi évek díjlevél küzdelme annyira elidegenítette a népet az egyháztól, hogy többé nem akar hallani róla, oda segítséget kell küldeni. Egyetemes egyházunk ügyeinek liquidálására és főkép a gyülekezetek szervezésének irányítására egyházunk élére direktóriumot kell állítani, melynek tagjai lemennek, vagy másokat küldenek le az ilyen gyülekezetekbe a lelkész segítségére. Vannak püspökök, theológiai tanárok, hitoktatók és mások, kiknek nincs bajuk gyülekezeteikkel. Ezeket oda kell dobni a viharosabb pontokra, hogy ne engedjük elszéledni azokat a gyülekezeteket, melyeket csak valami félreértés robbantott fel s tett ellenségévé ősei hitének. Számos gyülekezetünk van, melyek csak épen mostani papjukkal nincsenek kibékülve. Az ilyen helyeken, a gyülekezetekkel való megértetés után, nyomban fel kell cserélni a lelkészeket. A direktóriumnak, vagy legfőbb egyházi tanácsnak teljhatalmat kell adni arra, hogy a maga kiküldöttjeivel az ilyen cseréket a legsürgősebben intéztethesse el. S ahol egyáltalán nem kell pap, nem kell gyülekezet ? Ezek a helyek a direktórium közvetlen intézkedése alá tartoznának. Esetröl-esetre küldhetné ide agitátorokat s megragadna minden, sajnos még ezután megszerzendő, eszközt e megkeményedett szivek megpuhítására. S a gyülekezet nélkül maradt lelkészek? A direktórium rendelkezése alatt állanának, ez gondoskodna, mint állampolgároknak, az államhatalom által való eltartásukról, esetleg foglalkoztatásukról s a megmentett egyházi vagyonból való segítésükről. Sötét, ijesztő a kép. De még rémesebb lesz, ha ismét alszunk és nem látunk a munkához. Az egyház szenved. A keresztyénség napja emelkedőben. Az új világ mohóbb vággyal keresi majd a vallást, mint a régi, mert nagyobb szüksége lesz rá. Ne csüggedjünk. Lesz még dicsőbb jövőnk nekünk. Munkához 1 Dr. Vass Vince. „Vörös keresztyénség.“ Még a háború előtt történt, hogy hallgatóimnak azt a kérdést tettem fel: hogyan változhatik meg lényegesen a magyarországi felekezetek számaránya. Aki a világot figyelemmel kisérte, az érezte, hogy óriási erők munkálnak az emberiség életében, melyek ki fognak robbanni és új világot teremtenek. Mint
