Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-15 / 11. szám
82. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. nokot megnyerjük a sorsa iránt mutatott tettre kész érdeklődésünkkel s ható és munkás tagjává tegyük egyházi életünknek. Egy kissé kényelmessen, keletiesen vettük a dolgot és észre sem vettük, hogy felettünk elsuhannak az évek, hogy maga a mi talajunk, a falu is óriási változáson megy át, tanulni akar s bele akar kapcsolódni a modern élet áramkörébe. Szívesen engedtük át az irányítást másoknak, mig mi megmaradtunk a tanuló szobák, „múzeumok“ levegőjében, vagy versenyt szántottunk, vetettünk a híveinkkel. S most egyszerre előttünk a nagy kérdés. Azt gondoltuk, hogy a néplélekbe kiirthatatíanul be vannak vésve a szűk nacionálizmus, a sekélyes közjogi érdeklődés, a 48, 67 kérdése s most egyszerre csak meglepetve látjuk, hogy a régi jelszavakat mintha homokba lettek volna téve, elegyengette a világháború vihara s a nép nagy tömegei feszült érdeklődéssel fordulnak a társadalmi lét nagy kérdései felé. Új idők, új emberek. A kor uralkodó eszméjévé a szociálizmus lett. Nemcsak nálunk s nemcsak a vesztett háború súlya alatt, de a győzteseknél is. Nekünk, ha népünkkel megakarjuk tartani a kapcsolatot, le kell számolnunk azzal az új eszmekörrel, amelybe a népünk belejutott. A vezérszerep még nem esett ki végleg a kezünkből. De ha passzív tűréssel engedjük tornyosulni az eseményeket, egyszerre csak magányosan maradunk. A nyáj elmegy más vezetők után. Legyünk tisztában azzal, hogy bármilyen jelszó alatt iparkodnak is közeledni híveinkhez, a hangsúly mindig a szociálizmus eszmei tartalmán lesz. Lehet szó a szellemi arisztokrácia szociálizmusáról, agrár szociálizmusróí, szociál-hierarchiáróí (keresztény-szociálizmus), szociáldemokráciáról, kommunizmusról (szociálochlokratia). Mi melyik félre álljunk? Melyik lobogó katonáivá szegődjünk? Nekünk tisztában kell lennünk arra nézve, hogy küldetésünk, hitvallásunk a szociális theokratia. Ki uralkodjék? A legjobbak? Az észben, szívben leggazdagabbak? A kér. egyház hierarchiája? A proletárság diktatúrája? Vagy a nép? Előttünk letagadhatatlanu! a demokrácia a legrokonszenvesebb. Sokszor úgy tetszik, mintha a matematikai igazságok biztonságával lépne fel a jelige: A nép szava Isten szava. Aztán eszünkbe jutnak hitünk legnagyobb alakjai. A nagy magánosok: Ámós, Ézsaiás, Jeremiás, maga a legnagyobb szenvedő Jézus, akik az egész néppel, az egész világgal szemben képviselték a martirium súlyos keresztje alatt szivükben az Isten igazságát. A démos gyűlölete követte őket, mint egy fekete felhő a halálig. De van valaki, aki örökre igaz marad. Akinek uralmáért minden nap imádkoztunk, aki elküldött minket, aki ma is uralkodni akar. Két évezreden át felénk hangzik a Krisztus szava: Szeresd a te Uradat, istenedet teljes szivedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből és szeresd a te felebarátodat, mint tenmagadat. íme, a mi szociálizmusunk kvintessenciája. A mi zászlónkra hát a szociál-theokrácia van felírva. Nem zászlónkra, hanem a szivünkbe. Mi sem áll tőlem messzebb, minthogy e jelszavak szalmalángja mellett didergő világ számára még egy új jelszavat dobjak oda. Mi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy ezzel az újszerű öiíettel „splendid isolation-t“ akarjak a magunk számára biztosítani. Csak azt a gondolatot akarom megerősíteni mindenki szivéhez, hogy minden emberi uralkodásnál van valami nagyobb s tökéletesebb: az Isten uralkodása. Ám menjen mindegyikőnk a maga útjára. De lássunk tovább a közvetlen jelnél s tudjuk meg, hogy végtére elkövetkezik — csodálatos hangon törnek a népiélek mélyéből a hangok az igazi vallási renaissance után — Isten uralkodása. Nem a papoké, hanem az Istené. Az az uralkodás, amelynek szociális alaptörvénye Krisztus felülmúlhatatlan szent parancsolata: Szeresd a te felebarátodat, mint tenmagadat. Néhány szó jobbra és balra. Nem bántani akarunk. Nem harag, de szeretet és erőteljes együttműködést kereső aggódás diktálják ezeket a szavakat. Mi történt? Összeomlott a régi világ s forradalmi lendülettel tör magának utat egy új világ. Ez az új világ egyházi életünk gyökeres átalakulását követeli. Egyesek, kik talán legelőször látták meg az átalakító munka prófétai hivatását, kiknek vérét felpezsdítette az okt. 31-én kilobbant forradalmi láng, nagy rohanással, szinte egy csapásra véltek eljutni a célhoz. Az ország reformátusaihoz intézett felhívásukban tömören, kissé sietve, megformulázták mindazokat a tennivalókat, melyek bentf égtek talán mindnyájunk lelkében; de épen az adta meg ennek a mozgalomnak fontosságát, hogy cselekedni akart, még pedig azonnal, forradalmi úton. Azzal a hatalmas, isteni erőket megpróbáló, a prófétákat, forradalmárokat, reformátorokat jellemző igénnyel lépett fel, hogy ledönt minden eddigi tekintélyt és hatóságot s magához ragadva a gyülekezetek abszolút többségét, kiépíti az új idők követelte új egyházat. Minden forradalom-
