Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-03-15 / 11. szám

Harmincadik évfolyam.

!1, szám.

Pápa, 1919 március 15.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Megjelenik minden szombaton.

A lap szellemi részét érintő közlemények a felelős szerkesztő cimére (Pápa, => Damjanich-utca 3. sz.) küldendők. ■=>

Főszerkesztő: Czeglédy Sándor Felelős szerkesztő: Dr. Vass Vince Főmunkatársak: '

Faragó János Kováts Alajos Pongrácz József Dr. Trócsányi Dezső

Előfizetési díjak (egy évre 20 K, félévre 10 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs cimére küldendők.

a Hirdetések dija megegyezés szerint. a

Szociál-theokrácia.

E forradalmi napokban a keresztyénséget általában, de főként az egyházakat, amelyeket természetesen szívesen azonosítanak magával a keresztyénséggel, a mi egyházunkat is, vagy mint mondani szokták, az „egyházat" súlyos vádak érik a társadalmi élet betegségeivel szemben mutatott érzéketlensége miatt. A keresztyén egyház — mondják — közömbös volt a nagy tömegek nyomora és szenvedése iránt. A társadalmi harcba nem vetette bele magát s az önfeláldozásig menő emberszeretet nagy eszményképének, a Krisztusnak vonásai lassanként eltűntek az egyház arcáról, mely előszeretettel adta oda legjobb erőit az uralkodó és elnyomó társadalmi osztályok szolgálatába. Az egyház megmerevedett s az általános emberszeretet szerve helyett lassanként hatalmi szervvé vált.

Távol áll tőlünk, hogy e vádat a maga egészében, mint helyt nem állót, mereven visszautasítsuk. A kér. egyházak a maguk egyetemében tényleg sokat elmulasztottak társadalmi kötelezettségeikből. De bár a kellő történeti távlat még nincs meg ahhoz, hogy az elmúlt néhány száz év eseményeiről végleges bírálatot mondjunk, úgy érezzük, hogy csak a teljességgel elvakult ember vonhatja kétségbe azt az óriási munkát, melyet a keresztyénség s közelebbről éppen a mi református egyházunk a társadalmi ellentétek kiegyenlítésének terén végzett. Nem arra a samaritánusi munkára gondolok, melyet a keresztyénség a társadalmi harcok sebesültjeivel és rokkantjaival végzett. Bár balga az, aki ennek a munkának értékét is félreismeri. De igenis végtelen sokat tett a kér. egyházak ref. typusa, mely kezdettől fogva a legnagyobb megértést és szeretetet mutatta a társadalmi élet jelenségeivel szemben, a nagy tömegek nyomorának megenyhítésére, a felhalmozódó vagyon leghumánusabb s egyben legistenibb célú felhasználása érdekében. E tekintetben elég a legműveltebb protestáns államok, Nagy-Britannia és az Északamerikai Egyesült Államok életére mutatnom.

Másfelől ki kell jelentenem, hogy az egyház nem jólléti intézmény. Céljai annyiban földiek, amennyiben Isten országa a földön realizálható. Azok, akik szívesen mutatnak rá Jézus végtelen humanitására, minden szenvedővel szemben mutatott igaz testvéri érzületére, sok esetben szemet hunynak arra a szuverén fölényre és megvetésre, melyet ő a világi jóllét és gazdagság iránt mutatott. Elfeledik, hogy tevékenységét ő egészen a lélekre koncentrálta. „Mit ér valakinek, ha az egész világot megnyeri is, az ő lelkében pedig kárt vall?" A földi nyomorral szemben tanúsított résztvevő jósága, testvéries együttérzése a lélek, az Isten dolgaival csordultig megtelt szív természetszerű túláradása volt.

S ami áll az ő emberfeletti személyére nézve, ugyanaz áll egyházára nézve is. Mikor az egyházi élet megtelik Krisztus leikével, isteni szeretettel, akkor természetszerűleg túlárad s minden erejét megfeszíti, hogy a földet is éggé változtassa. S mikor belülről hiányzik a lélek, az egyház által a társadalmi élet terén létrehozott minden vegetáció gyorsan elhervad, megsemmisül s az egyház végzetesen közel sodródik ahhoz a veszélyhez, hogy merőben világi és hatalmi érdekek szolgálója legyen.

De áll-e ez ref. egyházunkra nézve ? Künn és benn szomorú képet rajzolnak egyházi életünk megkövesedéséről. De talán mégsem vagyok elfogult, ha azt mondom, hogy ez az egyház relative mindig legnagyobb érdeklődést és kötelességtudatot mutatott a haladás és a társadalmi ellentétek kiegyenlítésének nagy ügye iránt. Ha vannak hibái, ezek nem évszázadok, legfeljebb évtizedek hibái. Kétségtelen hibája pl., hogy éppen azokat a munkamezőket hanyagolta el, amelyek lassanként a népélet legfőbb hordozóivá lettek. A városi, iparosokból álló gyülekezet typusa általában idegenszerű fogalom volt. Nem kerestük fel és nem ragadtuk meg eléggé az alkalmat arra, hogy a gyári munkást, az iparost, a hivatal*