Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-08 / 10. szám
74. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. sorsuk az lett, hogy szociális érzék és prófétai horizont híján kisebb csoportokra, egyesületekre szakadoztak szét. Egyházunk, mint olyan, csak embereket kapott tőlük, de nem szociális, eleven, széles látókörű irányt. Ez is már elmúlt. Ma minden elmúlt. Holnap mindennek újra kell kezdődnie. Most nekünk csak az a feladatunk, hogy nyissuk ki szemeinket. Ne tekingessünk a múltba. Ne ragaszkodjunk görcsösen régi szólamokhoz. Lássuk meg, hogy mire tanít a jelen s mit kíván tőlünk a jövendő. Hogy ma micsoda konkrét feladatot tesz kötelességünkké az a prófétai horizont, melyet egyszer meg kell ragadnunk, azt mindnyájan érezzük: szociális érzékkel biró egyházi életet kell teremtenünk. És az evangéliumi keresztyénség mindenütt élő példa gyanánt mutatja nekünk az új irány formáit. Nagyon sok protestáns egyház túl esett már mindazon, amin nekünk túl kell esnünk. S mindenütt ugyanez az irány teremtett életet, elevenen lüktető mozgást. A „szociális keresztyénség“ ifjú iránya természetes gyermeke az egyház és állam szétválasztásának és ezzel a vallásos élet öntudatra ébredésének. Az amerikai, az angol, a holland, a svájci, a francia s a német egyházakban úgy szerepelnek már ezek az irányok, mint az egyház élő lelkiismerete. Annélküí, hogy munkájuk eredményeivel, eszközeikkel és konkrét céljaikkal foglalkoznám, fel kell említenem, hogy mindenütt három irányú tevékenységet fejtenek ki: társadalmit, politikait és egyházit. Amerikában e végből egyenesen három egyesületre differenciálódott a munka. S mind a háromnak van irodalma, heti, sőt napilapja is. Nem akarok még értékfokozatot sem felállítani e három irányú tevékenységre nézve. Mindhárom természetes következménye a keresztyénség szociális programmjának, Isten országának. Aki az egyiket végzi, szolgálja a másik kettőt is. De úgy érzem, hogy bennünket ma első sorban az egyházi feladat érdekel. Szociális egyház! Mi ennek a feladata ? Egyszóval kifejezhetjük. Evangélizálás. Ez pedig nemcsak predikálás, de munka, melynek célja más személyek és más társadalmi rend formálása. Mikor tehát harcolunk a társadalmi egyenlőtlenségek, a szegénység, a paráznaság, az iszákosság, a háború ellen, mikor követeljük, hogy több igazság, szeretet és erkölcs legyen a társadalmi intézményekben, mikor mozgalmakat alakítunk, melyeknek célja az élvezetek moraíizálása, az egészségtelen munkáslakások, a gyermekmunka megszüntetése stb: akkor evangélizálunk. A szociális egyházban mindenki és minden evangélizál. . . Nem könnyű feladat a szociális keresztyénséget megvalósító és terjesztő egyház megteremtése. De hozzá kell látni a munkához. Szociális érzéket kell ébreszteni. S itt a sajtóra hárul minden feladat. Szervezkedniük kell azoknak, akik elég ifjaknak érzik magukat arra, hogy irányt változtassanak, kik e prófétai horizontból le akarják vonni a következményeket. Sokan dolgoznak ma egyedül. Ha összetartanak, ha szervezetten munkába állnak, ha tudják, hogy másutt is ugyanazt teszik velük közös hitben és reménységben egybeforró testvéreik, lendületet, bátorságot, erőt nyernek a munkára. Ne izoláljuk munkánkat. Szervezett hadjáratot indítsunk gyülekezeteink megmentésére azonnal. S legyen ennek kiinduló pontja egy hivatalos vagy nem hivatalos, de mindenesetre gyorsan összeülő konferenciája azoknak, kik érzik, hogy új mezőkön új fegyvekkel harcba kell állanunk. v. A végső veszély órájában van legnagyobb szükség a helyzet higgadt áttekintésére, az akarat koncentrálására,bátor és hideg tekintetre, acélos karra és bátor cselekvésre. S a végső veszély órája megérkezett. Magyar ref. egyházunk felett olyan vihar van keletkezőben, aminőt nem láttak hosszú korszakok. Az egyik, — hogy úgy fejezzem ki — egyházi életünk anyagi csődje. Az első villongások, a fegyelem meglazulása, hivatalos organizmusunk gyarlósága már a múlt években mutatkozott azokban az áldatlan küzdelmekben, amelyeket az egyes egyházak a maguk belhivatalnokaivaí a dijlevelek körül sokszor az ádáz gyülölségig megvívtak. A küzdelem további része ezután következik. A rohamosan megváltozott idők egészen új helyzetet teremtenek. A gyülekezet és az egyházi hivatalnokok anyagi kapcsolata egészen új alapra helyezkedik. A kényszer helyébe az önkéntes egyházfenntartó kedv lép. Mit jelent ez ? Mindenki tudja. Bprzasztó megpróbáltatásokat. Gyülekezetek elárvulását. Lel késztest vérek, lelkészcsaládok martiriumát, elűzését, koldussá tevését. Lehet, hogy néhány évi tetszhalált. Ez a veszély azonban mindenesetre csak átmeneti lesz. Meg fogunk vele küzdeni. Talpra fogunk belőle állani, ha egy akaraton leszünk. Ebben az elkerülhetetlennek tetsző végzetben miről van szó ? Hogy minden látszat szerteoszoljék, gyülekezeti életünk sötét titkai napfényre jöjjenek, az áldozatkészség új erőkifejtésre lendüljön s egyházunk a maga társadalmi környezetében igazi fajsúlya szerint helyezkedjék el. E katasztrófával szemben nem vagyunk reménytelenek. Százszorosán jaj nekünk, ha igazságunk csak olyan fövényre épült igazság, hogy az első vizár* az első vihar elsodorja! Nagy és súlyos veszteségeink
