Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-08 / 10. szám
1919. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 75. oldal. lesznek. De a ránk következendő évek cyklusában kinek nem lesz vesztesége ? Vagy azt gondoljuk, hogy mikor körülöttünk az összes társadalmi osztályok roskadozni fognak a teher alatt, nekünk jogunk lesz különleges elbánást, nyugodt existenciát követelni? A jó Isten segíteni fog. Ezt a veszélyt túléljük, ha Összefogó akarattal, önzetlen áldozatkészséggel s a jövöbe vetett rendíthetetlen bizalommal tekintünk a kikerülhetetlen fejlemények elé. Ám jaj nekünk, ha ebben a rettenetes küzdelemben egymás ellen fenjük a kardunkat. Jaj nekünk, ha mikor a pusztulás sikolyával terhes a levegő, egymásra támadunk s testvéri jobb helyet fegyvert szögezünk egymás elé. Jaj nekünk, ha az elkerülhetetlen katasztrófa tudatában egymás ellen acsarkodó bandákká változunk és gyülöltté, megvetetté tesszük a református nevet arra az időre is, mikor majd a restauráció nagy munkája megkezdődhetnék. Pedig fájdalom, a belső meghasonlás szelleme itt áll a kapu előtt. A gyűlölködés lángjai mind magasabbra csapnak s a megértő szeretet szelleme mind messzebb távozik tőlünk. S ez nem jól van így. Haszontalan perpatvaraink alatt drága értékek mentek máris veszendőbe. S ezen nem lehetne változtatni ? Én meg vagyok róla győződve, hogy ha a református egyház igazi szellemi vezérei egy felelősségteljes, nagy tanácskozásra összegyűlnének, még mindig megtalálnák az egyetlen kivezető utat. Óriási felelősség terheli azokat, akik ezt a nagy tanácskozást lehetetlenné teszik, vagy az alkalom nyújtását elmulasztják. Mi kérve kérjük azokat, akik most a dolgok gyúpontjában állanak, budapestieket és debrecenieket, hogy az együttműködés utolsó hídjait ne robbantsák fel készakarva. Ne feledjék el egyik félen sem, hogy még néhány év és súlyos felelősséggel megterhelve fognak megjelenni a történelem itélőszéke előtt s mindaz, ami eljárásukban elfogultság és gyülölség volt, mindaz, amivel esetleg — igen közel vannak hozzá — ref. egyházunk belső katasztrófáját elő fogják idézni, rettenetes súlylyal szakad a nevükre, a szivükre. Czeglédy Sándor. Munkát ! Örömünk is, szomorúságunk is telik abban a vitában, amit az 0. R. T. keletkezése fölidézett. Meleg, benső öröm látni a lélekből fakadt komoly és súlyos megnyilatkozásokat, érezni belőlük az egyházunk, hitünk, minden drága örökségünk és kincsünk iránt való, munkára és áldozatra kész szeretetet. Szomorúságunk is van, de erről most ne beszéljünk. Legyen elég az a tény, hogy bennünket e vita, pusztán mint életmegnyilvánulás is bensőleg érdekel. Az alábbiak tehát semmiképpen nem jelentik azt, mintha nem értékelnénk kellőleg azt a buzgó törekvést és munkásságot, amelyet az O. R. T. s a vele szemben állók az egymás meggyőzésére, — de kétségkívül már ezzel is az egyház érdekében — kifejtenek. Van egy fojtogató, szomorú érzésünk. Hogy nemcsak magam érzem ezt, baráti levelezés és beszélgetés győzött meg róla. S ez az érzés: mintha az egyházunk a mai állapotában, mai berendeződésében — beleértve a hivatalos egyházat, az 0. R. L. E.-et, de az 0. R. T.-t is — képtelen volna a mai idők kiáltó szükségeinek megfelelni. Hangsúlyozom, hogy ez csak érzés; érzése a pásztornak, aki úgy látja, hogy a nyáj megőrzésének, megtartásának, vezetésének ma rettentően nehéz munkájában senki a földön nem jön segítségére. Emberileg egyedül áll a nyáj között, amelynek egységét belső zavarok is bontják, de amelyet kívül hízelgő szóval, hazug csábítással, olykor bűnös riasztással hívnak a pusztulás útjaira. Látja a veszteséget, a veszedelmeket, de eszközeinek elégtelensége sokszor szomorú tétlenségre kárhoztatja. Ám ezt az érzést nem nehéz elhallgattatni. A lelki szemeink előtt személyesen, vagy írásaikból ismert alakok lassú sora vonúl el. Munkára képes, munkát akaró, munkálkodó lelkek. Akikben van erő és érték. Akik föltétlenül képessé tehetnék az egyházunkat minden hiány betöltésére. Egyházunk tehát nem tehetetlen, nem munkára képtelen, hanem csak tétlen. Valami különös fásultság vett rajta erőt. Széles látókörű, értékes lelkei apró-cseprő dolgokkal bíbelődnek. Tengernyi kritikával szemben parányi a pozitív munka. Kétségtelen, hogy fontos dolog meggyőzni egymást s a föltámadt elvi ellentéteket elsimítani, de ha van égetően sürgős munka, melyet mindenki világosan lát s amelynek az el nem végzése komoly veszedelmet zúdíthat ránk, akkor a mai időnek komoly lelkei nem találkozhatnak máshol, mint ennek a munkának a mezején. És van ilyen: a gyülekezeteknek, a népünknek igaz értelemben vett megmentése és megtartása. Fölösleges áltatnunk magunkat és tétlenül állván várni jobb jövendőt. A való tényeket a gyülekezetekre nézve jól ismerjük. Összeomlástól nem kell félnünk, mert abba, hogy ne legyen egyház, a híveink soha nem nyugodnának bele; van bennük valami különös negativ ragaszkodás. De pozitívumokat a hit és egyháziasság terén keveset találunk. Itt van tehát a legsürgősebb s a legfontosabb teendő. Az ingadozó alap megerősítése. Ha szilárdan állnának a gyülekezeteink, ha benső tűz járná át őket s egy lélek tartaná egybe: nincs az a hatalom, amely ellenünk s igaz ügyeink kárára tudna cselekedni. Nem kellene rettegnünk, hogy mi lesz, ha a külső támasztékok le találnak omlani. Komolyan, lelkünk szorongó érzéseitől indíttatva kérünk mindenkit, aki tevékeny munkása, vezető embere egyházunknak, hogy a forrongó világ külső „nagy“ dolgairól fordítsák tekin-
