Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-01 / 9. szám
1919. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 67. oldal. folynának szerte-széjjel. Pedig nem így van. Mindenki tudja, mindenki érzi, hogy eljött megmérettetésünk és megpróbáltatásunk órája. Tudniuk és érezniük kell ezt azoknak is, akiket az egyházi közbizalom a dolgok élére emelt. Tudniuk és érezniük kell, hogy magas pozíciójukban ezer és ezer küzdelemtől fáradt, bágyadt és félig reménytelen szem tekintete van várakozólag rájuk szögezve. Tudniuk kell, hogy az egyházi élet talán most kínálkozik számukra utoljára, hogy vezessék és irányítsák. Lehet, hogy néhány hét múlva nélkülük, vagy ellenük tör az önfentartás utján ösztönszerüen, fékezetlenül s talán rombolva előre. S ők hallgatnak, mintha maguk is tanácstalant állanának az eseményekkel szemben! Mintha télijének megindítani a csendben álló gépezetet, attól tartva, hogy az egyházi élet minden hivatalos megnyilvánulása csak újabb s veszélyes bonyodalmakat teremt. Mikor a törvény egyetlen §-án kívül alig kívánta meg más a zsinat tartását, azért az egyetlen §-ért mozgásba jött az egész hatalmas gépezet. Tűzön, vizen, világháborún át zsinatnak kellett lennie. Mit végzett a zsinat, mit nem végzett ? Amit végzett, hogyan végezte ? Olyan kérdések, amelyeket érinteni nem akarunk. De a gépezet akkor ment. Ha valaha az évtizedek során, akkor ezekben a napokban együtt kellene lennie a református egyház élő lelkiismeretének. Nem §-kal kellene pepecselnie. De irányt szabnia. Megnyugtatnia. Magasabb és szélesebb távlatokat kellene feltárnia. A világ előtt illusztrálnia, hogy feldaraboltatásunk, átélt óriási megpróbáltatásaink ellenére is vagyunk. Hogy egyek vagyunk, mikor a jövő alapját kell lerakni. Hogy nem buktunk el az elbukott társadalmi renddel. Nem bukhattunk el vele, mert mi a társadalmi alakulatok, államformák összeroppanása felett állunk. Szó kellene a magasból. Valami megenyhitő, kiengesztelő, reményt keltő szó az utolsó lehető pillanatban. S azok, akik a dolgok élére kerültek, hallgatnak. Nagy csend; mintha szégyelnének valamit, mintha reményüket veszítették volna el. Mintha azt gondolnák, hogy most már úgy is minden hiába. Nos, hát tudják meg, hogy ez nem a mi véleményünk. Mi élni akarunk. Becsülettel s felemelt fővel akarunk belépni a megpróbáltatásokkal s talán ínséggel teljes szabadság új korszakába. Qui tacent, dissentire videntur. De feltétlenül és nyomatékosan tisztázni kell a helyzetet kifelé is. Férfiasán és nyíltan állást kell foglalni a demokratikus államfejlődés azon új korszakával szemben is, amely előttünk áll. Ez a lap nem foglalkozik politikával. Egy pár-’ tot sem fog magasztalni, egyet sem fog ócsárolni. Bizonyos nagy és általános igazságokat azonban a napi politizálás vádja nélkül is jogában van elmondani, mert meggyőződése, hogy Magyaroszág e napokban nem pártválságokon, hanem az állami lét legnagyobb válságain megyen keresztül. S az állami lét fennmaradásáért vívott nagy küzdelemben egyházunk minden nap félszegebb helyzetbe kerül. Tapintatlan, felelősnek látszó s alapjában mégis felelőtlen kijelentések, beburkolódzó visszavonulásunk mind jobban odasodornak a kialakuló társadalmi rend ellenségei közé. Legalább is ez a dolog látszata. Nos hát az ellentéteket nyiltan s minden hátsó gondolat nélkül tisztába kell hozni. Meg kell mutatni a cooperatió lehetőségeit. Mi hallgatunk és várunk. Mit várunk ? Azt, hogy valami klerikális ellenforradalom döntse halomra azokat az eredményeit a népszabadságnak, amelyek végső elemzésben a mieink ? Azt várjuk, hogy idegen hódítók kénye-kedve helyezzen vissza kényelmes régi pozicióinkba ? Azt várjuk, hogy polgárháborúban egy újabb véráradat öntse el Magyaroszágot ? Hát nem látjuk, hogy a múlt többé vissza nem jön, hogy új élet kezdődik ? Üj eszményekkel, új igazságokkal egy gyenge plánta áll előttünk: a demokratikus Magyarország. Ez volt az eszményünk évszázadok óta s most amikor itt van, hallgatásba sülyedünk, duzzogunk, sőt egyenesen az új rend ellenségei közé látszunk állani ? Qui tacent, dissentire videntur. Hát nem tudjuk, hogy szerencsétlen taktikánk is csak előmozdítója lehet a legszörnyűségesebb katasztrófának, aminőt a Duna s Tisza völgyei láttak ? Mi folyik most Magyarországon. Egy rettenetes menekvési kísérlet az irtózatos világháború következményei alól. A magyar*közélet régi pártjai az első forradalmi pillanatban eltűntek. Eltűntek, mert képtelenek lettek volna liquidálni a világháború borzasztó anyagi következményeit. A jövendő óriási felelőssége alá a demokratikus és radikális irányok tartották oda vállukat. Hogyan jöttek? Mi mindent zúztak széjjel, ami nekünk drága volt, arról most ne essék szó. Borítsunk fátylat az elmúlt hónapokra s nézzünk szemébe bátran a jelennek. Tudjuk meg, hogy ha egy államéletre a vesztett háború elviselhetetlen terheket ró ki, az államélet öngyilkossággal is megmenekedhetik a hódító győztes falánksága elől. Ez történt Oroszországban. S ha a kialakuló új állami lét gyenge plántája Magyarországban valami belső, vagy idegen támadás áldozata lesz, akkor az állami lét nagy és borzasztó öngyilkossága nálunk is bekövetkezik. Ök, akik az államélet élén állanak, elsodródnak s jön az özönvíz. Ha mi hallgatunk, ha duzzogunk, ha mesterségesen gáncsot akarunk vetni az új államrendnek, rettenetes felelősséggel ott leszünk azok között, akik a nagy katasztrófát — önmagunkra is, az államéletre nézve is — előidézzük. Azért kötelességünk minden személyes érzékenység és bántódottság nélkül megkísérelni az államélet támogatását úgy, ahogy támogattuk azt a XVII. sz. megsemmisüléssel fenyegető éveiben. Nos, lássuk, hogy mi az, ami elválaszt a modern demokratikus Magyarország vallási politikájától. A kor-