Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-01-12 / 2. szám
12. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. jövő lehetőségét. Az in capite reformáció maga értéktelen. Ne forradalmat csináljunk mi, a nagyok (esetleg bálványok) buktatásával, hanem kezdjük meg a a reformációt lent — in membris. Ez elvitathatlan jogunk. „Mi tilt jobbakká válnotok ?“ kérdezzük Vörösmartyval. Ez volna a forradalomnak egyszerű, de kivitelben mégis rendkívül nehéz módja: ha mindenki pontosan, lelkesen megtenné, a kötelességét. Dolgozunk, de érezzük, hogy tudnánk mi különbül is. Szeretünk, de érezzük, hogy jobban kellene szeretnünk. A forradalom emberek, intézmények elsöprése» eltiprása. Az az álláspont, amikor eszmémet, célomat szeretem és nem az embert. A keresztyén embernek nemcsak célját, de az embereket is kell szeretnie. Ne csináljunk mi külön pohár-viz-forradalmat, elégedjünk meg a tenger háborgásával. A felvetett problémák üdvösen megoldhatók, meg fogjuk oldani őket. De megoldásuk összefügg az egyéni nevelés, a közszellem alakítása, az állami megszilárdulás, párttusák elütése kérdéseivel. Elszigetelt egyházi, Pestről kiindult forradalom esetleg vallási tulipán mozgalmat eredményezhetne. Ilyen távlatba állítással a forradalminak indult, de már higgadni kezdő egyházi mozgalmat tudomásul vesszük s a tárgyalások, eszmecserék folytatását szükségesnek Ítéljük. Dr. Trócsányi Dezső. Az első teendő.* A nagy katasztrófa első felvonása véget ért. Magyarország összeroskadt az ötödfél évig tartó háború súlya alatt. Egy percre úgy tűnik fel, mintha százezreink hiába haltak volna meg a rettentő tusán. Szivünkre rá zúdul a vereség minden nyomorúsága és fájdalma. Az első napok diadalmámora olyan gyorsan elhervadt, mint a katonacsákókon az őszi rózsa. Összeomlott a Habsburgok évszázados királyi széke. Diadalkoszoruzta seregeink haza özönlöttek legyőzve és belsőleg összeomolva. Nagy tömegeik, munka nélkül járnak fel és alá. A fegyelemnek és rendnek jóformán minden korlátja összetörött. Az államélet szervei lassanként megbénulnak. Ijesztő magányban szenvedünk a vaserejü törvény alatt, hogy a legyőzöttnek lakolnia kell. Nyugat nagy népei, amelyeknek megértésére számítottunk, azt sem igen látszanak tudni, hogy mi szegény magyarok vagyunk. A rémes robajjal ledőlt ház törmelékei felett most még füst és porfelhő ül. Szinte alig lehet számba venni azt, ami már elveszett. Alig lehet kiszámítani azt, ami még eztán fog elveszni. Magyarország megcsonkítva hever. Református feleink százezrei vannak leszakítva keblünkről. Egész sor lelkésztársunk már megszállott területen működik. Emellett a megszállás napról-napra nagyobb lesz s ezekben a napokban úgylátszik, hogy a megindult folyamat csak Magyarország végső feldarabolásával és leigázásával ér végét. A Finis Hungáriáé gyászos igéje jajgatva sikolt a fülünkbe. Mi, magyar református lelkipásztorok, mindnyá' * A cikk futólag érinti az Orsz. Ref. Tanács állásfoglalását is és pedig nem a legkedvezőbb hangnemben. Az Orsz. Ref. Tanács reformterveit ezekkel a rövid megjegyzésekkel természetesen nem tartjuk elintézettek Ezért az ügyre vissza fogunk térni. Sz. jan érezzük, hogy e sorsdöntő napokban tennünk kell. Ha a biztosnak vélt eresz alól ölhetett kézzel nézzük a felhők tornyosulását, a jégverést, a gyorsan haladó idő egyszerűen átlép rajtunk. Avult kellékei leszünk egy letűnt és visszaidézhetetlen kornak, ötödik kerék abban az új életben, mely az új Magyarország határain végtére is fel fog pezsdülni. Nekünk minden erőnk megfeszítésével be kell bizonyítanunk, hogy azok vagyunk, akiknek Isten elküldött. Be kell bizonyítanunk, hogy a jövendőnek még fokozottabb mértékben van ránk szüksége, mint a múltnak volt. Tenni kell! De mit? Ennél a második kérdésnél nincs meg közöttünk a keliő összhang. Egy csomó tarka vélemény áll előttem a passzív tűréstől egészen a legaktívabb egyházi revolucióig. Fenkölt haraggal dörögnek egyhelyütt a régi magyar ref. egyház ellen, mely szolgaként görnyedt az elbukott rendszer igájában. Minden reakciós vétkünket szemünkre Iobbantják s a jelen válságos helyzetben alig látnak más megoldást, mintha a réginél még nagyobb buzgalommal állunk az új rezsim szolgálatába. Mások fiókforradalmat kívánnak az egyházon belül. Egy nagy takarítást, mely elsöpri a régi rendszer embereit és újakat állít a régiek helyébe. Ez az egyetlen forradalmi tény kell, aztán rend lesz, közakarat, fegyelem és minden jó egyházunkban. Sajnos, elfeledik, hogy a fegyelmet és törvényt nem lehet egy napra elaltatni. Ha az egyszer meghal, évtizedek bűnbánó nevetése tudja csak újra éleszteni. Vagy nem elég e tekintetbe a mai napok tanulsága? Egy tiszt- * újítás a legfőbb egyházi hivatalokban, aztán általános megnyugvás lesz! Óh mily gyökeres félreértése az emberi természetnek! Az egyszer elkövetett törvénytelenség csak csirája és kezdete az elkövetendő törvénytelenségek egész sorának. Óh mily hamar elmondhatnák ezek a reformátorok Goethe „Zauberlehrling“-jévei: Die ich rief, die Geister, Werd’ ich nun nicht los!“ Megint mások politikai párttá akarnak tömörülni. Vezetni s képviselni akarják a magyar népet református egyházi alapon. Mert szerintük nincs nagyobb veszedelem, mintha a jövendő napokban politikai képviselet nélkül maradunk. És így tovább. Sajnos, igen sokan elfeledik, hogy mi papok voltunk és vagyunk. A mi egyházunk sok kormányformát látott már és fog látni ezután. Nincs olyan régi császárság, mint a keresztyénség s a keresztyénség szilárdan fog állani akkor is, mikor a jelen politikai alakulásoknak már a nyomait is homokkal fútta be az enyészet szele. Éppen a mi elvi alapunk ezen örök voltánál fogva nem szegődhetünk el egyetlen rendszer zsoldosának sem. Annak, hogy körülöttünk gazdasági és politikai téren forradalmi eltolódások vannak, minden észszerűség szerint arra kell bírnia bennünket, hogy egyházi erőinket annál szilárdabb egységbe tömörítsük. Úgy is az volt a hibánk a múltban, hogy harcain k csak guerillaharcok voltak, magasabb, egységes vezetés nélkül, vagy, ami rosszabb, bélül rendeztünk kis palotaforradalmakat, egymás ellen tusakodtunk akkor, mikor az Antikrisztus erői ellen kellett volna tusakodnunk. Az igazi uralkodás s az igazi szolgálat szelleme egyaránt hiányzott belőlünk. Legalább most váljunk egyekké. A jégeső elől még a nyáj is összebuvik s egymáshoz való ragaszkodásában keresi az oltalmat. Most nyújtsunk kezet egymásnak. #Most álljunk ki valamennyien a gátra.
