Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-01-12 / 2. szám

2. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

11. oldal.

Közben az élet új kérdéseket vetett felszínre; különösen a munkásnép tisztességes megélhetésének kérdését, amelyet szociális kérdésnek neveznek. A keresztyén emberszeretet parancsa föltétien megkövetelte volna, hogy a népjóléti kérdések megoldásában, azok előkészítésében a keresztyénség, s annak hivatásos képviselői tevékeny részt vegyenek. Ez nem csak a városi egyházak kötelessége és munkaalkalma lett volna, hanem a falusiaké is. Nem mondhatjuk, hogy semmisem történt, de ami történt, kevés, nagyon kevés volt. Nem jótékonyság, népjóléti munka kellett.

A népállam útban volt. Mindenki láthatta. E sorok írója 1914-ben a reformáció jubileumára azt kívánta, hogy a természeténél fogva erre hivatott protestáns, különösen református egyház a benne levő ideális demokráciát vigye át a valóságba. (A cikk 1917-ben lapunkban jelent meg). Ilyen kívánságok nyilvánultak másfelől is, régebben is ; csak tettek nem következtek. De jött egy rettenetes, hosszú háború. Némelyek a keresztyénség csődjéről beszéltek azért, hogy a keresztyén elvek, testületek nem tudták megakadályozni a háborút. Azután arról beszéltünk, hogy vallásos újjászületés jön, az emberek Istenhez térnek. Ez a várakozás is — úgy látszik — megcsalt. Az igazán vallásosak hite megpróbáltabb, mélyebb lett, a gyöngébb hitüek még gyöngébbekké váltak. Azután a háború elveszett.

Jött egy forradalom. Az első felvonásnak vége. Nem tudjuk, három felvonás lesz-e, vagy öt? Dráma, lesz-e, vagy egy nép tragédiája ?! Az őszirózsa jegyében álló forradalom vérpiros, rettentő rózsákat is fakasztott. De a bekezdés mégis virágos, és iszonyatossága mellett is reménykeltő is volt. A szabadság, a testvériség eszméi, a köztársaság megvalósulása minden nemesebb szivet örömmel töltöttek el. A második felvonás, amely folyamatban van, melyben mindnyájan csendes, tűrő szereplők s egyszersmind nézők is vagyunk, csupa vajúdás, csupa fájdalom. Mikor szabadoknak és függetleneknek nyilvánítjuk magunkat, mikor a magunk új és szép életét szeretnénk élni — óh, szabadság, testvériség! akkor Európa ellenséges közvéleménye hullának tekint és ránk küldi foglaló csapatait. Az eleven húsúnkba vagdalunk és tehetetlenek vagyunk. Segítség sem kivül, sem belől. A világon nincs egy jóbarátunk, aki komolyan szeretne és tehetne értünk valamit; de idebenn sincs semmi erő, semmi egység. A közbiztonság végtelenül labilis. Mi választásokra készülünk. „Minden folyik“ mondhatnánk Herakleitos-szal. Földet osztunk papíron, de nem tudjuk, hogy a valóságban mi felett fogunk rendelkezni!

Mindezekhez az irtózatos kérdőjelekhez igazán parányi kérdés az egyházi forradalom. A tenger háborgásához képest forradalom egy pohár vízben. A felekezetek szervezkednek: van ref. egyházi tanács, cv. bizottság, kath. papi tanács, zsidó nemzeti és talán még több is. Ezek a mozgalmak leginkább Pestről indultak ki. Ez a rész mondhatnánk: a papirosforradalom. Mert vidéken is van valami mozgalom. Részben visszhangképen az előbbire, részben más indítékok hatása folytán. A) ref. faluban azt mondják: „a pap fölösleges, ötödik kerék nem kell“ ; B) kát. községben azt mondják: megvagyunk plébános nélkül is, elmehet! Ilyen minden bizonnyal több is van. Erről a kettőről hallottunk. Hogy itt az indítékok személyiek voltak-e; a falusiak maguktól jöttek-e a menesztő gondolatra vagy valahonnan ösztönzést nyertek, nem tudjuk.

Az egyházi forradalom tehát még csak az első lépéseknél tart. A politikai forradalomban lepergett az első felvonás, az egyháziban az első jelenet folyt le s a színen levő második már enyhíti az első jelenet hangjait. A pesti ref. tanács már így ir: nem szükségesek a vidéki ref. tanácsok, nincs szó papmarasztásról s elmenesztésről, nem akarunk szakítást az állammal. (Patay Pál irt így, azóta megint máskép beszélnek.) Ezt a mérséklést szívesen látjuk. Minek kavarjuk mi a pohár vizet, mikor egy tenger háborog ? Vegyünk iránytűt a kezünkbe s próbáljunk tájékozódni ! Figyeljünk az eseményekre és gondolkozzunk I A láthatár csupa köd és ború, a lelkünk csupa fájdalom és nyugtalanság. A ránk borult éjszakában virrasztunk és magunkba térünk. Óhajtjuk-e az egyház és állam szétválasztását? Nem! Az állam nem óhajthatja okosan a keresztyén egyházban levő művelődési tőkét eldobni, az államnak szüksége van a keresztyén kultúr-erőre. Az egyház nem él meg a maga erejéből, a hivei támogatásából. Kell, hogy az egyház a közérdeket szolgálja. Kell, hogy szolgálata után a tisztességes létminimumot megkapja, ha — ami valószínű, — máskép nem megy, az állam támogatásából. Hogy miért ne ragaszkodnánk iskoláinkhoz, el sem tudom képzelni. Legyen demokratikus népállam, népegyház s a kettő támogassa egymást.

Népegyház! Mi is ellenségei vagyunk a ref. egyházban észlelhető hierarchikus törekvéseknek. Ezek a törekvések az utolsó öt-hat évtized termékei voltak. El velük! A ref. tanács többi admi nisztrativ újításaitól nem sokat várunk. Egyházi szervezetünk eddig is demokratikus volt. A reform értelmében inkább csak az intézmények nevei változnának. És még az emberek 1 De kérjük, mutassanak rá a mostani vezetőknél alkalmasabb, kiválóbb emberekre és szívesen támogatunk minden értékes egyént. Ezzel aztán a Programm harmadik részéhez is elértünk. Szociális szellemet, igazi élőhitü keresztyéneket, altruisztikus érzést szeretne a ref. tanács reformja. Ezt mindenki szeretné. Ez azonban nem rendszerek, hanem a nevelés dolga. Ezt a nevelést kinek-kinek önmagán kell elkezdenie. A nemrégiben elhunyt nagy képzettségű Szabó Ervin szociálista íróról Írták elvbarátai, hogy az elhunyt utóbbi időben minden szervezkedési és pártmozgalomtól félreállva az egyének nevelésében látta a jobb