Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-03-24 / 12. szám
56. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 12. szám. tyén szivünkhöz a „Térj magadhoz drága Sion“ evangyéliomi és művészi magaslaton álló tartalmával, mint a LXX1X. vagy a XXXV. zsoltár. Ha pedig béke van, mi értelme van a „nagy sok ellenségim és sok gyűlölőimének, amely annyira uralkodik zsoltárainkon ? Az, hogy az ilyen evangyéliomi parancsra : „miképen mi is megbocsátunk“ a „Hagyjatok föl minden reménnyel“ jeligét kell alkalmaznunk. Örökké más marad a XXXV. zs. népszerű első verse, meg az ilyen ének: „Bár hordozván zsarnok láncát Érne kinos rabhalál, Ha hitedet el nem játszád, Utad égbe nyitva áll, Örvendj mindég és vigadj, Emlékezz, ki népe vagy . . . !“ Az előbbi Mózes népe, az utóbbi Krisztusé. Mennyi panaszt hallottunk pedig, hogy népünk életében nem valósul az Evangyéliom. Milyen aktuális volna most arra gondolni, hogy ennek, mivel népünk vallásossága, istenitiszteletben részvétele is jobbára az énekeskönyvre szorítkozó, az énekeskönyv is oka, tehát, hogy a zsoltárokkal szemben a konzervativizmusnak tehető legvégső engedmény vagy a nagyon alapos megrostálás (I. probaénekes álláspontja), vagy azoknak keresztyén szempontból átdolgozása, hamár a 150. szám varázsához ragaszkodni vagyunk (?) kénytelenek. De miért volnánk kénytelenek? Ó, ha ahelyett a 150 zsoltár helyett 150 evangyéliomi énekünk volna, nem olyan, mint a katekizmusi énekeink, olyan se, mint a Hozsánna, Hallelujak énekek általában, hanem, mint ezeknek néhány remeke, mint az, — hogy mintát mindegyikből említsek, — „Óh könyörgést meghallgató", a „Mennybéli felséges Isten“, a „Térj magadhoz drága Sión !“ Arra gondolni meg, hogy hivatott költők az Evangyéliomot dolgozzák föl számunkra, vakmerő gyönyör. De, hiszem, hogy a népszerűvé vált nem hivatalos énekeseink néhány évtized alatt közelebb visznek a célhoz. Valamerre azonban fordítani kell a dolgon. Az én szerény véleményem szerint a mult zsinatnak az énekeskönyv, különösen a zsoltárokra vonatkozó konzervativizmusát az elmúlt évtized evangélizáló nagy erőfeszítései, eredményei alapján túlhaladottnak lehet tekinteni, tehát a zsoltárrészben, azt nem első, hanem második helyre téve, az I. Próbaénekes álláspontját, munkáját kellene elfogadni, az első helyre teendő dicséretekben az I. és II. próbaénekes munkáját kellene egybevetni s egyszerűen a kritika előtt meg nem állhatókat elvetni. Ezt a munkálatot is pedig csak ifjú Benkő Istvánnak a Prot. E. és I. L. mult évi 30. számában kifejtett véleménye alapján tekintetvén úgy, hogy vele a zsoltárrevizió ügyét nem lezártnak, hanem nyilt kérdésnek kell hagyni. Benkő István szerint a revízió nem lehet néhány év és néhány ember feladata. „Az énekügyi bizottság maradjon permanenciában ; időről-időre gyűjtse össze és válogassa ki a ref. társadalom énektermeléséből azokat a darabokat, melyeket gyülekezeti használatra alkalmasaknak talál. Legyen ez a gyűjtemény a templomi énekeskönyv mellett egészen az egyház tulajdona. Egyes darabjai rövid időn belül nagyon népszerűekké lesznek, elterjednek s így alkalmassá válnak arra, hogy nagyobb időközökben minden rázkódtatás nélkül helyettesítsük velük az elavultabb dicséreteket“ stb. Hatalmas megokolására felhivom a figyelmet. (Folyt, köv.) A belsősomogyi egyházmegye közgyűlése. A belsősomogyi ref. egyházmegye március 5-én tartotta tavaszi rendkívüli közgyűlését Kaposváron. A tornyos városház művészi dekórumokkal ható nagyterme megtelt közönséggel. Templomnak sem festene rosszul az impozáns gyülésterem. Esperes úr megható imája után a nagy egyházmegye illusztris gondnoka Huszár Aladár mondott megnyitó beszédet. A daliás ember ismét remekelt. Megnyitója felülmúlta minden eddigi szereplését. A lelke mintha árammal lett volna megtöltve Szavaiban annak az áramnak delejes kisugárzását éreztük. Lehet, hogy ő maga is úgy van meggyőződve, hogy az isteni gondviselés egyházi életünk gépezetében a hajtó erő szerepét jelölte ki számára s az istenországa fejlesztésében történeti hivatása van. Ezért gyakorol olyan vonzerőt az acélkemény szívre is. Érzéseiről mondott nyilatkozatai egy nagyhitü apostol prédikálásának varázsával hatnak s megtörik a legkufárabb lelküség legmagasabb önzését, meghunyászkodásra kényszerítik a legalattomosabb farizeust is. Valami kifejezhetetlen gyönyörérzés tartja rezgésben az idegeket, amikor az Úristen akaratáról, református hitünkről, magyarságunkról harsog igéket ez a palást nélkül fungáló, délceg „világi pap“. Talán éppen azért, most — „világi pap“. Beszédét lapunk olvasói is immár olvashatták, ismerik. Itt most különösebben nem is foglalkozunk vele. Ereje és szépsége a legnagyobb volt, amikor az orosz bolsevikizmus bomlasztó eszméivel szemben az állami és társadalmi rend és béke fenntartására irányuló hazafias kötelességünket és honépítő magasztos hivatásunkat rajzolta. És legszebb volt talán a vérözönt követő békekötésről mondott hasonlata : Az elhagyott galambdúc visszacsalja sorra szerelmes lakóit. Két galamb már megtért a fészekbe. A harmadik is keresi a béke olajágát. Hisszük, hogy -nemsokára csapatosan jönnek. Ügyesen dobott tüzcsóva volt ez a beszéd a somogyi darázsfészekre, amely szokatlanul nagy rajt bocsátott ki a tavaszi közgyűlésre. Mert nálunk is vannak bolsevikiek. Fulánkokkal jöttek. Csipkedni akartak. De megpörkölődtek. 1. A gyűlés első pontja az esperesi jelentés letárgyalása volt. A magas szinvonalu jelentést általánosságban tudomásul vették. Mesteri kézzel szerkesztett részei, mint a háború keltette bűnök csoportosítása, a falusi tudálékosság és stréberkedés leszögezése, az egyházi fegyelemhiányára való utalás, lebilincseltek és ! sok komoly gondolatot ébresztettek.
