Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-03-03 / 9. szám
44. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 9. szám. gyéliomé, a Krisztusé, a Szereteté. Kicsi Drégelypalánk légy üdvözölve, ha a szóval tett indítvány tetté lett nálad ! Pápa, valósuljanak „Indítvány“-aid, melyeket oly gyönyörködve olvastunk a lapban. Hitünk ereje teljes volt valaha benned, ma megtépázva áll, vihar csonkította szárnyaidat ilyen valósulások növesztik ki újra. Mennyi alkotást várunk a többi egyházmegye vezetőitől is ! Van-é bátorság a cselekvésre ? Avagy nem tudjuk-é, hogy kicsi agitációval is a vasárnap délelőtt meghirdetett délutáni persely lengyel egyházakra, hősök sírjára stb. 40—50 K-t jövedelmez ma ? Kilenc árvaház! Mily gyönyörű evangyéliom ez! Hogyan vonja majd ez maga után az annyira szükséges kórházakat is! Mily szép koszorú lesz ez a hivatalosok homlokán ! De ha csak jegyzőkönyvi frázis marad, milyen fájdalmas gúny! . . . 2. Hadigondozó bizottság. Arany János végtelenül szenvedett, mikor Juliska leányának utolsó szenvedéseit szemlélte. Az élettől búcsúzó drága lélek meglátta azt s ő maga adta atyja fájdalmára a gyógyirt, midőn teste roncsolt anyaga fölött fölragyogtatta diadalmas lelkének az életben vetett hitét. Ez a gyógyir íratta Arannyal leánya sírkövére ezt a gyönyörű verset: „Midőn a roncsolt anyagon Diadalmas lelked megállt : S megnézte bátran a halált Hittel, reménnyel dazdagon Indult nem földi utakon, Egy volt közös szent vigaszunk : A lélek él : találkozunk“. Közös vigasza volt ez égi hit a távozónak s a maradónak s ha most ezen egy pár embernek fájdalmát átvisszük a világháború annyi millió marcangoltjára, ugyané hittel mindegyik enyhítheti fájdalmát ama veszteség miatt, amelyet az elesett kedves távozása okozott. A lélek él, találkozunk! De a távozónak is van fájdalma ; mig vívja hazájáért roncsolt testében a halál tusáját, minden kinnál nehezebb néki az a tépelődés, hogy mi lesz hitvesével, kis gyermekeivel, kiknek ő volt a gondozója ? Vájjon hihet-é a távozó is abban, hogy él a lélek, hogy vannak sokan az életben maradottak között, akik, ha kikért örökségükkel kifutottak is előbb • az önzés útjaira, most a maguk és mások nyomorának szemléletén vissza jöttek az atyai házba könyörületet kérni, hogy ők is könyörülhessenek? Mikor halódó atyánkfiának szive készül megrepedni az ismert emberi szívtelenség miatt, az élő, de holt lelkű emberek miatt, kik az életfeláldozását elfogadják, de kedveseit majd elfelejtik, nyerhet-é a végső percekben ily isteni vigasztalást: „a te testvéred meghalt és föltámadott ; és elveszett és megtaláltatott ?“ A te testvérid, lelke él és szeretni fogják elhagyott kedveseidet ! Nyer-é ilyen vigasztalást ? Bizonyos az, hogy mi hallunk a Krisztustól ilyen tanítást (nem csak példát a meghalt és föltámadott tékozlóról!): „Eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát és kijőnek, akik a jót cselekedték, az élet feltámadására“. Bizonyos az, hogy most vagyon az az idő. „Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van ; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. Bizony-bizony mondom néktek, hogy eljő az idő és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten fiának szavát és akik hallják, élnek.“ Kell, hogy hihessen a harctér sok halódója abban, hogy vannak testvérei, akik az örök életnek, az Isten országának legerősebb bizonyítékát („ti bennetek vagyon“) szivükben hordozzák abban a zengő szóban, amely az Isten fiáé ott belül, amely életre, jóságra, könyörületre, szeretetre, egyebek közt hadigondozásra hozta ki őket a koporsóból, a halálból. Ez a zengő ige késztette püspökünket, hogy már a mult tavaszi kér. gyűlésre előhozza leikéből a hadigondozás intézményes szervezését, az Íratta meg a szeretet ama §-ait, melyeket legutóbbi kér. jkvünk 211. pontja alatt „a dunántúli ref. egyházker. területén levő hadirokkantak és családjuk, a hadiárvák és özvegyek ügyeit gondozó egyházi szervekről“ alkotott „Szabályrendelet-tervezet“ cime alatt olvasunk. Egyházalkotmányunkból kifolyólag „az egyházkerületi gyűlés a szabályrendelet-tervezetet véleményes jelentés végett leteszi az egyházmegyékhez,“ de távolról sem azért, hogy lelkiismeretünket egy évig elaltassuk. Ma is találunk árvát, ki a rendeletek betűje miatt segélyt nem kap, az elesett öreg napaasszonyát, kit a rendelet a segélyből kizár, családot, amely különleges nehéz helyzete miatt segélyek mellett sem boldogul, öreg, munkaképtelen házaspárt 5— 10 K segéllyel. Nekünk a hadigondozókat munkába kell állítanunk ama szeretet §-ok alapján (hisz valószinüleg változatlanul is maradnak azok!) azonnal. Evangyéliom ez: Hogy igazán zengjen halódó harcos fülében felőlünk az atyai szó : „A te testvéred meghalt és föltámadott!“ A lélek él! . . . (Folyt, köv.) A pozsonyi és a soproni theol. akadémia egyesítése. E kérdés erősen foglalkoztatja két ág. hitv. ev. egyházkerületünket. Az Ev. Egyházi Élet február 17-iki számában olvassuk: „A theológiák, közelebbről a pozsonyi és a soproni theológiai akadémia egyesítésének kérdése, amely a távolabbi múltban is nem egyszer komolyan foglalkoztatta egyházunkat, újabban már legalább is 7—8 év óta napirenden van. Napirendre hozta a theológiai fakultás ügye, amelynek szükségképeni előfeltételét egy erőteljes és minden tekintetben mintaszerűen szervezett és felszerelt akadémiában láttuk. De napirenden tartotta az az óriási áldozat is, amelyet három teljesen szervezett és felszerelt akadémiának fentartása követel, amely még a legfényesebb anyagi helyzet mellett is joggal előtérbe tolja azt a kérdést: vájjon csakugyan szükséges-e, hogy mi egy theológus kiképzésére olyan aránytalanul nagy összeget költsünk, mikor ugyanazt a célt sokkal olcsóbban is épen olyan jól elérhetjük ? Ne feledjük, hogy egészen más volt a helyzet azokban a letűnt időkben, amikor a theológiák a gimnáziumok betetőzései voltak s a theológiai tanárok fizetése a gimnáziumi tanárokéhoz hasonlóan oly csekély volt,
