Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-05-26 / 21. szám
98. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918. lizáló nagyterme, esetleg népháza ; gyülekezeti népkönyvtára; minden egyházmegyében legyen egy egyházmegyei lelkész, ki állandóan beutazza az egyes egyházakat s a belmissziói munkákat tanácscsal, példával, segítséggel irányítsa; egyházmegyénként legyen temetkezési- és betegsegélyző egylet. (Folyt, köv.) Gondolatok Tompa Mihály irodalmi hagya= tékának felbontása ntán. Miért helyezte Tompa Mihály a jászói prémontrei rend levéltárába letétképen a maga irodalmi hagyatékát? Mert a dolgot titokban akarta tartani („hallgatagnak hittem a szentszéket“ 1868 május 30). Nem akarta magát esetleges politikai üldözésnek kitenni, hiszen művében voltak korrajzi és kassai vizsgálati fogságára vonatkozó adatok; a helyreállott alkotmányos életben sem volt sok bizalma. Hangulata ekkor is az lehetett, mint az alkotmányos élet visszajöttének felderengésekor, 1865-ben, mikor November c. Horváth Lajos képviselő barátjához irt versében így szólt: „Óh, nemzetem! bízom tebenned, Bízom, de mégis féltelek ! . . . Nem a kemény szorítás —, a lágy simogatástól féltelek!“ Attól is tartott, hogy halála után feleségének lehetnének kellemetlenségei az ismerőseikre tett megjegyzések miatt. Ezen szubjektív okain kívül volt Tompa tettének objektiv alapja is. Nem bízván politikai viszonyaink állandóságában azt gondolhatta, hogy egy katholikus rendház fevéltára mindig gyanútlanabb és biztosabb lesz esetleges reakcionárius szellemű politikai vizsgálatok és üldözések elől, mint a református kollégiumok levéltárai. Ezek a megfontolások ma, amikor a hagyaték tartalmáról főbb vonásaiban tájékozva vagyunk, elfogadhatóknak látszanak. Semmi szükség-nincs tehát arra, hogy Tompa tettét, irodalmi hagyatékának a jászói levéltárba helyezését vallásos érzésével hozzuk vonatkozásba. Takács Menyhért prépostprelátus a letét felbontása előtt mondott beszédében utalt ezekre a találgatásokra és visszautasította őket. Ilyen találgatások voltak, hogy Tompa hitsorsosai bosszantására küldte Jászóra feljegyzéseit, minthogy nem volt velük jó viszonyban; mások szerint pláne titkos katholikus lett volna. Az első, feltevésnek még volt annyi alapja, hogy Tompa, mint hanvai pap, néha keményen lépett fel híveivel, úgy az úriosztályhoz tartozókkal, mint a néppel szemben ; de mindig olyankor, mikor igazi oka volt rá. Ezt részletesen megírta Váczy János az Akadémia kiadásában megjelent Tompa életrajzában. Az is tény, hogy paptársaival általában nem tartott fenn közelebbi viszonyt. Ezek nehezteltek rá, mert káplánkodás nélkül kapott parókiát. A költő egyik versében még bellyei pap korában így irt: „Pályám társai meg nem értenek, Szivök hozzám fagyos, vagy lágy meleg“. (Levél Pogány Karolinához). A mások bosszantása, személyeskedés azonban mindig távol állt tőle. Érzékeny, könnyen izguló és felfortyanó természet volt, akiben nagyon tartós volt az érzelmek úgynevezett irradiációja, vagy kisugárzása (melankólia). Az is tény, hogy az akkoriban divatos túlhangzatos papi frázisok nem tetszettek neki, levelezésén kivül kitűnik ez egyik verséből is, ahol így ir : Mint pap, csak ezt mondd mindig: óh ! óh! S forgasd az égre a szemed, Sóhajts hosszúkat, mint a fúvó . . . S a hivek lelkét megveszed! L Csak szót, szót, lengőt, pengőt cifrát... Csak füstöt, nem zsarátnokot: S meglelted a híresség nyitját S a nyegleséget áldhatod. (Tanács.) De ez a szatírája sem volt személyes élű ; gúnyolta benne a nagyhangú, üres költőket is, a közélet strébereit is; az érvényesülés képmutató és jellemtelen életfilozófiáját musttá be szatírában: „Nem lenni, de látszani csak!“ Az egyházi közéletben sem akart nagyobb szerepet játszani: túlérzékeny volt mindenféle közéleti szerepléshez; még verseinek szigorúbb bírálata is nagyon bántotta. De ahoz, hogy bárkin is bosszút álljon, kétségtelenül nemes lélek volt; a kihivó viselkedés is távol állt tőle, úgy magánéletében, mint költészetében. Egyéniségének ezt a vonását, amennyire az eddigi hírlapi közlések nyomán ki lehet venni, a most napfényre került feljegyzések sem fogják más színben feltüntetni. Az a találgatás, illetve gyanúsítás, — Takács nem utal rá, kitől eredt —, hogy Tompa titkos katholikus lett volna, a költő-pap vallásos jellemének félreismeréséről, a legnagyobb felületességről, vagy rövidlátásról tanúskodik. Tompában árnyékát sem leljük a dogmatikus tekintélyhitnek. Prédikációi a racionális teológiai felfogás szellemét, egyszersmind a magyar faj racionális gondolkozásmódját tükrözik ; vallásos és bölcselkedő költeményei a hitért küzdő embert mutatják, akinek szilárd erkölcsi öntudata és a természet szép rendjének, a világ nagyszerűségének szemlélete alakítják ki hitét: a természeti vallást. Egyházi beszédeiben hű marad a kijelentett valláshoz, ott pap; költeményeiben a pap legtöbbször háttérben marad s az ember, a küzdő, szenvedő egyén lép elénk. A szenvedés érzése benne is életre hívja a teodicea problémáját : összeegyeztethető-e Isten jóságával a szenvedés ? Van-e értelme a szenvedésnek az isteni világtervben ? Rájön arrra, hogy: „Az Úr bölcs, jó, ő adja nékünk Az édest, keserűt... A bajt, nyomort ismerje keblünk gondos kertész gyanánt“. (Az esztendő végén). Továbbá, hogy minél nemesebb a lélek, annál többet kell szenvednie : „A sors nehéz, méltatlan szenvedést csak a magas, nemes telkeknek ad“. (Emléksorok egy hölgyhöz.) Ha csak annyi fájdalma volna, „amennyi kell“ mint egyszer énekelte! De a csapások túlságosan súlyosak, gyermekei meghalnak, nemzete pusztulóban, testi kínok gyötrik; ilyenkor hite is meg
