Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-05-26 / 21. szám

21. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

99. oldal.

inog: „Gyönge istápom hit, ezt is néha csaknem A kétségbesésnek martalékul hányom“. De ha sötét óráiban „egy-egy csillag gyűl a felhőkön távol“, annak fellobbanó fénye elűzi lelke komor gondolatait. A „nagy mindenség feltárt könyvének titkos betűi“, a csillagok betöltik hittel és reménnyel (Éjjel“ c. költ.), íme Kant eszméje : „Két dolog tölti el a lelket mindig új és növekvő csodálattal és tisztelettel, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik vele a gondolkozás : a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem“, — a magyar költő gondolatkohójában, hitért küzdő, forrongó lelkében. Az erkölcsi érzés lelkének legerősebb, legjobban kifejlődött érzése; ez költészetének olykor még az esztétikai elem rovására is menő alapeleme; ez életének vezéreszméje is, amelyet az érvényesülés általa is jól ismert elveivel szemben is vall: „Kövesd, ha tetszik! — Én azonban nem követem, bár elveszek!“ (Tanács).

Ennek a forrongó vallásos érzésnek, — melynek harmónikusabb és a legszebb magyar vallásos költeményekhez tartozó teronékeire nem mutattunk rá, mivel kivül esnek mostani tárgyalásunk körén — s az élete alkonyán rettentő testi szenvedések súlya alatt vergődő s lelkileg is túlizgatotí, exaltált költő viselkedésének félreértéséből és félreismeréséből származott az a Takács által említett harmadik találgatás: „hogy szegény Tompa utolsó óráiban istentagadó lett“. Azt hisszük, hogy a költő vallásos érzéséről fennebb mondottak után erre a képtelen beszédre, melyet Takács is nevetséges kitalálásnak nevez, igazán kár VOlna SZÓt vesztegetni. Dr. Trócsányi Dezső.

Dunántúli ref. egyházaink

történeti évszámai 1712-ig.

Szomorú felhőket vonultatnak ez évszámok a jelen napja elé. Ne vegye zokon tőlem az olvasó, hogy e számokkal untatom. Egyházkerületünk közönségének legnagyobb része nem tudja, hogy a saját egyházának évszámai mit beszélnek. Ki törődnék hát azzal a csekély keserűséggel, högy a komáromi nagy egyházmegye három, valaha virágzott egyházmegyéből roskasztatott eggyé, hogy az őrségi kicsiny egyházmegye három erősből roskasztatott eggyé ? Ki törődnék még inkább azzal, hogy — épen különösen itt a komáromi egyházmegyében — egész sora van egyházaknak, amelyeknek évszámai végig a XVIII, századon virágzó életről, vagy nehéz, de hithű élethalálharcról tanúskodnak, hogy a XVIII, elején, magyar fejedelem idején egy utolsó életjelre föltámadjanak, s aztán végleg elhaljanak ? Ki törődik azzal, hogy valaha maga a felső-dunamelléki kerület hatalmasabban tudta lobogtatni a világosság fáklyáját, mint most az egész dunántúli ? — hat-hét gimnáziumszerű iskolát s egy akadémiát maga fenn tudott tartani ? Kicsoda sirt a múlton, hogy könnyei megtermékenyítsék a jelen szántóföldét ? — hogy tudjon tervezni nagy dolgokat s összetoborozni zászlója alá a lelkeseket ?

Ha a komáromi egyházmegye régi fényére, rengeteg elpusztult egyházára, érsekújvári, komáromi, somorjai, komjáti iskolájára, nagyszombati akadémiájára gondolok, ha Tata, Bars és Losoncz régi iskolái jutnak eszembe, kétség száll meg a jövendőnk felől. Csöndes szemlélői vagyunk mások dicsőségének. Lelkészeinknek szinte erővel kell dunántúli jellegünket szemünk elé tartani. Püspökünket agyon terheljük aprólékos dolgainkkal, amiket igazgató-tanácsra kellene bíznunk, hogy ő pezsgő munkára szervezhesse a jelent a jövő számára. Még csak egy állandó titkárt sem tudunk melléje állítani. Espereseink boldogok, ha a közigazgatást elvégezhetik, hol itt, hol ott fölbukkanó bajos ekklézsiákat elcsöndesíthetnek.

Volt közöttük, aki bátor volt arra, hogy necsak a kezére jutott ügyeket, a folyton kevesebb lélekszámú egyházakat vonszolgassa tovább, addig, mig majd az elöregedett kézből más veszi át a továbbvonszolásra, hanem, hogy merjen fejlődésről, haladásról ábrándozni, aki megtudakozta egyházmegyéje történelmét s próbát tett, hogy régen anya-, most leányegyházakat ismét anyaegyházi életre támasszon föl, aki merészelt nemcsak egyházmegyéjében, de a kerületben is nagy dolgokat kezdeményezni, munkálni (ilyennek kellene lennie mindnek) — s a közelmúltban egyházi bíróságok elé cipelték a lelkesedését. Talán az ő példáján okulva kérdezte egy másik esperesünk, akinek szintén tolonganak a szép tervek lelkületében: „Hát lehetek én kezdeményező a kerületben ?“ Könnybe-lábbadó szemmel felelte néki valaki, hogy nemcsak lehet, de szükséges is, hogy minden jelesebb emberünk munkálkodjék nagy terveken. Lelkészkarunk lelkületében sok lelkesedés van a működés első éveiben, de mert nincs olyan átfogó, nagyokat alkotó kerületi mozgalom, mely őt is keblére ölelné, amelynek szép eredményei csüggedését el-eloszlatgatnák, a közönnyel és keresztyéntelen szeretetlenséggel való küzködés mihamar egyszerű kenyérkeresővé sülyeszti. Fiatal theológiai tanárainktól sokat vártunk : van is köztük, aki úgy lelke szép és dús tartalmával, mint szónoki képességeivel nagy dolgok kezdeményezésére is, vezetésére is hivatott, de nagy íróasztali munkák mellett aprókkal is úgy agyon van terhelve, hogy agitációra ideje nem marad. Egy másik tiszteletre méltó tanárunk a theológusok evangélizálására szenteli életét, de mindjárt a theológián kitűnik, hogy a protestáns lelkületben nem egyforma a keresztyénség megjelenése: az ifjúság egy részét megnyeri, a másik távol marad. A megnyert rész lelkesül az iskola éveiben, de, mikor pappá lesz, diadalmas mozgalmak hiánya miatt elcsügged. A másik rész szintén lelkesülne, ha egy másik profeszszor a lelkületének megfelelő irányt tudna vele megszerettetni. Hol van ez az irány ? És hol az élet, a mozgás a kerületben ? Tudjuk-e egyetlen egyházi la-