Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-13 / 2. szám
10. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918. nul, de egymagában is hatalmasan, száz ellenséggel szemben rendületlenül álló nemzet és végül A folyam, az ősi jellemében megfékezhetlenül szilaj, büszke és erős magyarság. Ha ekként érthetőség, átlátszóság tekintetéből az aliegórikus forma általában nincs rovására e költemények eszthetikai hatásának, kétségtelen, hogy közvetlenebbül, mélyebben hatnak mégis azok az allegóriák, amelyeknek elbeszélő hátterük van. Ezek közül egynek tárgyát a görög mithoszból meríti, inig a többiekre a könyvek könyve inspirálta. A mithosz Ikaruszát Ovidiustól kezdve nem egy költő megénekelte. De alakjában csupán az emberi vakmerőség, az ifjúi könnyelműség képét látták s megható történetével egyedül a részvét érzését keltették fel. Tompa a történetből magából keveset mond el. „Ülénk a bús sziget homokján." Az apa, ki fiát a botor vakmerőségtől hivatva van inteni, nem is szerepel. Tompa lkarusza önálló Cselekedete erős egyéniség müve, a ki tudja: mire vállalkozik. Olyanra, amit ha el nem érhet, elérik mások, akik utána következnek. így hát bukása aztán nem is szánalmas, de fenséges, mert neki köszönheti megszületését a gondolat, mert tenger-sirjából örökké zeng a kiáltás: „Halandók, merjetek !“ Ez az elbeszélő hátterű allegória, melyet lírai hangulatúvá, rohamos menetűvé tesz az, hogy az első szótól az utolsóig tragikus sorsú hőse maga beszél, eszméjének újságában, szárnyalásának fenségében talán a legszebb hazafias költeménye Tompának. Mert, hogy Ikarusz a páratlan vállalatában elbukott nemzet, melyből a nagyot mérés dicsőségében az egész halandó emberiség példát vehet, az iránt kétség egy pillanatra sem foroghat fenn. Az allegóriái burok ragyogó, fehér lepel itt csupán, melynek könnyű szövetén áttetszik az élet legkisebb vibrálása. A költemény egyébként, ha mellőznők allegorikus vonatkozásában nemzeti jelentőségét, a repülés problémája megoldásának mai korában, amikor valóban „hódítva van a lég“, az emberi ész és bátorság büszke diadalénekének is beválik. Az ó- és új-testamentum elbeszéléseinek tükörében nem Tompa látta először nemzete életét. Hogy különösebb kedvvel választja ezeket eszméi jelképes keretéül, abban kétségtelenül közrehatott abbeli meggyőződése is, hogy a bibliai alakok összes jellegzetes vonásaikkal bennélvén a köztudatban, általuk a legkönnyebben jő létre a költő és közönségének belső kapcsolata. Az allegorikus keret is, mert vallásos, a legártatlanabb, a cenzor szemében semmi gyanút nem keltő, viszont a megérthetőség könnyű, a hatás szinte közvetlen. Mi vagyunk, mint mi valánk már a Farkas András négyszázév előtti krónikájában, Izrael népe. Vezéreink Gád, Áser és Dán — a nemzet lelkében talán Görgey, Damjanich, Bem ? — Fáraó hada az osztrák sereg, a Kanaán után többé nem sovárgók, az egyiptomi vereshagymára visszakivánkozók azok, akik hajlandók a hatalommal olcsó bérért megegyezni. Keserű feddés, Tompánál szokatlan szarkasztikus éllel, ez a Régi történet. * A bibliai Sámson, kinek kacaj közt szenvedő vak alakja már a Pusztán egy képében a nemzetet személyesítette, újból megjelenik a Fogoly-ban. Bátor, fenyegető szózat ez. Börtönben bár, de él a nemzet és él ereje is, mely ha egykor feíkél, „tudtul lessz Isten s embereknél“. Majd a Sámson-ban a még szabad, bilincsre nem vert férfit láttatja, kit Delila csábító öleléssel akar kárhozatra magához vonzani. Hatalmas intelem ez a nemzetnek, hogy az októberi pátensben kínált olcsó alkuban egész jövőjét ne adja el. A Héber legenda csak vonatkozásaiban bibliai, maga a téma nem a szentirásból való. A jámbor zsidó, ki naiv hitének ösztönével érzi, hogy-az áhítva Várt nagy szabadító megszületett, házról-házra járva, gyolcsát kínálva keresi a szüzet, Menachem anyját. Az idők teljessége a nyomorúságban sínylődő magyar népen is betelni látszott, szabadsága talán már meg is született, csak még nem talált rá a kóbor vándor, a lelkek jámbor buzdítója, a költő. A megszületett Jézus isteni alakja valóságban aztán a Heródesben jelenik meg előttünk. Heródes üldözi az isteni kisdedet, poroszló csapata megannyi csecsemőt halálra visz, de vérengzése csak magára hoz éjszakai borzalmakat. „Újjáalkotni e földet ki adatott“, az él és az üldözés csak szaporítja követői táborát. Dacos hév, párosulva belsőséges hittel jellemzik ez allegóriát, melynek két alakjában a bűnös zsarnokság s az ártatlan szabadság ellentétes képét könnyű volt felismerni. Bibliai allegóriáinak koronája az Új Simeon, melyben Tompa a jövőbe látó vátesz magasságába emelkedik. Lukács evangéliumában (111. 25—30.) olvasunk egy emberről, „kinek neve Simeon volt és ez ember igaz és istenfélő vaia, ki várta az Izrael vigasztaltatását és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amig meg nem látja az Urnák ama Krisztusát. És ő a lélek indításából a templomba méné. És mikor a gyermek Jézust bevivék a szülői, hogy érette a törvény szokása szerint cselekedjenek. Akkor ő karjaiba vévé őt és áldá az Istent és mondá : Mostan bocsásd el, Uram, a te szolgádat a te beszéded szerint békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet !. . .“ Mint az öreg zsidó a Messiás, úgy vágyódott a költő a szabadság után. Krisztus megváltotta az emberiséget, a szabadság megváltja a rabság nyomorába sülyedt magyarságot. Az új Simeon maga Tompa. Ö az, aki ébren, alva, mindig a nemzet megszabadíttatására gondolt; magánya csendjén, börtöne fojtó legében s bujdokolva, mint a vad, olthatlan szomjúsággal, testetlelket emésztő gyötrődéssel csupán hazája megváltásáért epedt. Évek tűnő során át, szakadatlan csalódások láncolatában törhetlen hittel várt és egyre várt, hogy a tündöklő látomány valóra váljon : Ó akkor életem megújul. Izmom gyors lessz, vérem meleg; Kézen fognak, kik koszorúsán S dalolva körben lejtenek; Az életnek rozsdája: a gond, Kor, kétség, bánat egy se bánt ! E várt napon lelkem utószor. Cseng, villog fényes kard gyanánt. S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja S megzendül a győzelmi ének: Halleluja ! Halleluja ! Ha tömjénem javat az oltár Izzó tüzére hinthetem : Elég, elég lessz! .. Vén szolgádat Bocsásd el akkor, Istenem ! Ennél tökéletesebb allegóriát Tompa egyet sem irt. Nekünk, kik magyar voltunknál fogva minden szavában és vonatkozásában az élő igazság igézetes varázsát érezzük, nem is allegória ez, hanem a költővel közös törhetlen hitünk örökszép himnusza. Tompa költészetének nemzeti hivatását megértő méltánylással ismerte el az a nemzedék, melynek vigaszára rendeltetett. Manap az 'igazán nemes, az iga-
