Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-13 / 2. szám

1918.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

9. oldal.

san méltassa nemzetfenntartó nagy erényeit is, melyekkel „ha vész jött, nem engedé elveszni a hazát“.

A testvérek ismét elbeszélés, de egyúttal nemzeti hitvallás is. Három testvér más-más vágytól sarkalva kiront a nagy világba. Hirért eseng az egyik, kincsért eped a másik, tudásnak olthatlan szomja sarkalja a harmadikat. Tévelygéseik után boldogtalanul térnek meg hazájukba, hogy a hir foglya a holtig való hűségben, a kincsszomjas a négy folyam szerelmében, a tudni vágyó a honi föld tanításában találja meg boldogságát, aminek lényegét a költő ebben a szentenciában foglalja össze :

Hogy bár a sors kegyét dúsan halmozza rád,

Soha boldog ne légy, ha nem boldog hazád.

A költő hazája azonban még nagyon messze állott a boldogságtól. A dermedt test csak néha, csak egy-egy percre ha feipihegett. A lélekzetvétel ilyen ritka ünnepi perce volt, mikor először gyűltek össze azok, kiket eladdig magányba száműzött az önkény zsarnoksága. Nem politikai gyűlés volt ez, csak az irodalom ünnepelt „szent öreg“-ének, Kazinczy Ferencnek, századik születése évfordulóján. De, akik egybegyűltek — és nagyon sokan gyűltek egybe — nemzeti öntudatukhoz mentettek erőt abból az ódából, melyben Tompa az irodalmi apostol küzdelmes pályáját és pályája örök emlékezetét dicsőítette. Vörösmarty páthosza, melynek hevét és súlyát valamikor nemhogy megközelíteni, de megfelelő alakban méltatni sem tudta, viszi, ragadja most magával. Mint Vörösmarty Liszt-ódájában a zene jelenségeihez, úgy ő a Kazinczy által merész keccsel és szabállyal megújított nyelv formáihoz fűzi a nemzet múltját, jelenét és jövőjét. Himnusszá magasuló dalát prófétai hit ereje sugallja :

És zeng apáink drága nyelve!

Ingó szellő, zúgó vihar, —

Mi szép, gyöngéd érzést lehelve S midőn a harc terén rival!

Élet, halál, bú s kedvre megnyer,

Igéiben bübáj lakik . .

Behat, mint kétélű fegyver,

Mind a velők oszlásáig.

Zeng és mi élünk ! . . . Annyi villám Nem sujthatá le a magyart;

Velünk az ég kegyelme nyilván Ş őrlelkeink védlelke tart!

Élünk, élünk s mílljók remélnek Vevén ajkad nyilt jóslatát,

Mellyel népünk nagy, büszke népek Müveit sorába állatád.

De elborul ismét a láthatár. A pozsonyi várban tnár mélabú rezeg, romok közt bolyongó képzelete a régi tűz fellángolásán, a régi szó felharsogásán; „ami nem újul meg többé soha“, lemondóan mereng. Nem tudna segíteni más semmi a nemzeten, csupán „egy jövő, egy hit, egy szövetség“. Ez a fölséges eszme „A gyülekezetben“ végző sora s egyszersmind alapgondolata. Tévednék, akik e költeménybe csupán az egyszerű református istenitisztelet egyes aktusainak hű leírását látják. A béketürö alázatnak, a „sötétben és roppanásban“ rendíthetlenül állásnak rajza, a jajok évének könnyítéséért, rabok szabadulásáért könyörgő fohász, az igéhez való ragaszkodás intő szózata s mindez csoportosítva amaz alapeszme köré felekezetiességen —■ amely pap létére is mindig idegen volt tőle — túlemelkedő, nemzeti értelmet és jelentőséget kölcsönöznek neki.

Tompa hazafias költeményeinek második, nagyobb csoportját az allegóriák teszik. Az allegória

egyidős a költészettel. Nem érzékelhető fogalmakat művészileg megszemélyesíteni s így közelebb hozni felfogásunk köréhez, mindenkor hálás költői tárgyul kínálkozott. A megszemélyesítés hűségétől, közvetlenségétől és könnyen megérthetőségétől függ az allegória értéke, hatásának titka. A biblia példázatai megannyi allegóriák s közkincsei az emberiségnek.

Nehéz volna eldönteni: vájjon a bibliával való állandó társalgás, avagy a politikai viszonyok kényszere hatott-e inkább közre abban, hogy a lelkét eltöltő érzelmeket és gondolatokat oly hosszú időn át leggyakrabban és legnagyobb szeretettel allegóriákban testesítette meg. E kettőt körülbelül egyenlő rangú tényezőnek tekintve, nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy akinél a virágok érezni, szeretni, gyötrődni tudnak, akinél a délibáb kedvesét kereső és érte a láthatárt könnyözönnel elöntő leány, akinél a repkény szerelmesek magasba kúszó hírvivője, akinél a madarak beszélnek s a patak kihallgatja beszédjüket, szóval, akinél az érzéketlenek érzőkké válnak, virágok, szellők, források emberekké, annak játékos képzelete viszont könnyen öltözteti az embereket, az emberi érzéseket, gondolatokat természeti, mithikus vagy testamentumbeli élettelen vagy élő lények mezébe. Ez az átöltöztetés Tompánál legtöbbször mesteri munka. Nem érthetünk egyet kiváló életrajzírójával, Kéki Lajossal (A Kisfaludy-társaság Nemzeti Könyvtárában megjelent újabb Tompa életrajza, 15. 1.), aki szerint az allegóriák némelyikénél „talán önkényesnek érezzük a kapcsolatot az elburkolt eszme és kép között“. Amig ismerni fogják s még csak az sem szükséges, hogy részletesen ismerjék a kort, melyben ez allegóriák megszülettek, addig magyar embernek alig kell magyarázat, hogy e költeményeket megértse. Egy parányi visszaemlékezés, egy percnyi elmélyedés s a Tompa képeiből tiszta sugárként fog előtte kivillanni az eszme.

,4 madár fiaihoz. Esdő szó, hogy a nagy vihar után, mely a fészkeket leverte, nem szabad elrepülni más berekbe. Ha többé nem vígan, nem a régi kedvvel, de énekelni, énekelni kell. Ha tudunk csupán annyit, hogy ezt a forradalom leveretése után irta, ha tudni fog csupán ennyit eljövendő messze évszázadok magyarja, nem fogja-e nem kitalálni, de megérezni és átérteni, hogy a madár a haza és fiai az elnémult költők ?

És így vagyunk a többivel is minddel. Eszthetikai becsük lehet kisebb vagy nagyobb, de allegória-voltuk nem von le értékükből, sőt fokozza azt.

A pusztuló erdő jelképében ugyanaz az eszme ölt alakot, ami Petőfinek „A magyar ifjakhoz“ c. ódájában. Az erdő sorsa halálból élet. Ledöntött régi törzsek helyébe újak nőnek, de ha satnya az ifjú sarj, „elvész az erdő, bárki lássa“. Világos a kép. Áz erdő a nemzet, kidőlt tölgyei elhullott nagyjai, kiket nem pótolhat léha, új nemzedék. Erősebb lírai lendület kapja meg lelkünket A tűz-ben. Magasan lobogott valaha a tűz, mig el nem oltották azok, akiket bántott a fény. De korai volt bűnös megnyugvásuk. Hamu alatt ott élt a zsarátnok és Isten vagy ember, de újra lángra lobbantotta s azóta nincs erő, sem idő, sem vihar, mely kiolthatná: „Örökké ég e tűz, tart e szent forróság“. Átlátszó a kép: a nemzet belső heve, megsemmisíthetlen öntudata a tűz, melynek szent forrósága, ha egyszer kigyűl, örökre tettre sarkal.

A természetből vett allegóriák köréből valók még A sebzett szarvas, a gyilkosától halálra sebzett haza, A vihar, a bátor itéletmondásra hivatott nemzeti szellem, A terebélyes nagy fa, az egész világban társtala-