Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-13 / 2. szám
8. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 2. szám. futnia ; egy helyen, nyugodtan végezheti a dolgát; külön tanít minden osztályt, szebb eredményt érhet el; a mi nagy lelki nyugalmat ád neki, de egyúttal ösztönt is még jobb munkára. Azokat a lelkészeket pedig, akiket ilyen népes helyeken a lelkészi teendők is igen elfoglalnak, 22, 27 óra adására kötelezzük anélkül, hogy legalább a fizetésüket a középiskolai vallástanáréval egyenlővé tennénk. Nekem úgy látszik, hogy mikor így járunk el, nem vesszük illően figyelembe egyházunk közérdekét, sem a gyülekezet gondozását, sem a hitoktatást illetőleg. Az egyház közérdeke azt kívánja, hogy annyi munkaerőt alkalmazzunk, amennyitől valósággal meg is lehetne várni, hogy a rábízott munkát derekasan elvégezze. De hát hogyan várhatnánk azt egy lelkésztől, hogy vasárnaponként kétszer prédikáljon (van olyan is, aki háromszor prédikál: a gyülekezetnek kétszer és egyszer a raboknak) az irodai teendőket végezze ; a hiveket látogassa, a szegények ügyében a városnál, a munkásokéban a gyároknál, az inasokéban a mestereknél eljárjon ; a városi iskolaszéki üléseken, állandó választmányban, képviselőtestületi gyűléseken (mert úgy-e kívánatos közérdekből, hogy ezekben is jelen legyen) részt vegyen, valamint a közegészségi gyűléseken is ; kereszteljen, eskessen, temessen és még 22, 27 órán át tanítson ?! Hogyan várhatnánk, hogy ifjúsági egyesületet szervezzen, azt vezesse; aztán nőegyletben, leányegyletben, énekegyletben, olvasóegyletben is végezze a ráváró teendőket. Lehetetlenségre senki se kötelezhető. Aztán az is előfordulhat, hogy megbetegszik ; ha nem esik is ágyba, de nem mehet ki; kisegítő meg nincs. Természetes, hogy csak azt végzi el, ami sem m iképen se halasztható. Mindennek komoly meggondolása sürgetve követeli, hogy az ilyen központi helyekre 2—3 munkást is állítsunk be. ilyen helyeken föltétlenül szükségünk volna — nem a lelkész magánérdekéért, hanem egyenesen közérdekből — diakónusokra és diakonisszákra is. Ezeknek,-mint szorosan vett népnevelőknek díjazására is kérjünk tehát megfelelő összeget az 1848 : XX. t.-c. alapján ! Intő példa előttünk a római kath. egyház a központok felkarolásában és megerősítésében. Külsőleg is igyekszik megadni ilyen helyeken működő papjainak a tekintélyt: esperes, apát, prépost, c. kanonok, c. püspök a plébános rendszerint; és bizonyos munkák alól felszabadítva őt, illetőleg elég segítőt rendelvén mellé, megadja neki az alkalmat arra, hogy a társadalmi életben, a városi ügyekben élénk tevékenységet fejthessen ki; érvényesíthesse világnézetét. Ott állhasson hivei mellett bajaikban, terveik kivitelében. Nekem az a meggyőződésem, hogy az itt felsorolt szükségletek fedezésére is kell kérnünk megfelelő segélyt az államtól. Kis József „Mai napsag minden elméletet aszerint néznek, hogy miként alakítja át az embert, mennyire teszi gazdagabbá az életét. A szocializmus ízíg-vérig szocíálístákat nevel. A demokrata eszmék nem a levegőben lógnak, a demokraták tetteibe olvadnak at világgá. A mérnöki papíros-számításnak csak akkor van értéke, ha abból hidak pompás boltíve, tornyok szédületes, biztos magassága lesz. A keresztyénségünk is csak annyit ér, amennyi a vérünkbe ömlik át belőle“. Gyümölcséről ismerjük meg a fát. Muraközy. Tompa, a nemzeti költő.* Irta : Dr. Kőrös Endre A Pusztán volt első költeménye, melyben a nemzetet ért iszonyatos csapás fölötti mérhetlen fájdalmának hangot ad. A költemény sorsa, akár a nemzeté, melynek szólott, merő hányattatás. Magyar földön nyomtatásban csak a kiegyezés után jelenhetett meg. Egy Lipcsében kiadott magyar anthoiogia : Hangok a múltból, melynek cimképe síremléket ábrázolt, rajta feliratként Bajza sorai: „tettök sugára átragyog időn, enyészeten“, közölte elsőnek. A hazafias versgyűjteményt becsempészték az országba s szerkesztőjével együtt a nemzet is tűnődhetett azon, vájjon nem Petőfi képzelete szülte-e a hatalmas képeket, melyek a betolakodott jövevények tulajdonává váló magyar puszta veszni induló varázsát siratják. De külön, kéziratban is terjedt a vers, jambikus méretét sortoldozgatásokkal ütemes népivel cserélik fel s kesergő gyászdalként kereng szerte az országban. A két évtized után bekövetkezett alkotmányos változás elégikusan megnyugvó új befejezés Írására indítja a költőt, de a költemény ez alakjában nem az, ami eredetileg volt, nem a fájdalom megragadó dala, nem az a sóhaj, amely önkéntelenül tört ki a kebelből, hogy szél fuvalmával elenyésszen a végtelen rónaság néma birodalmában. Ugyanígy a teljes reménytelenség sivár hangulatából, amikor „vértől áradott“ a tó s hősök temetője volt a mező és „akik éltek, jártak búsan, szótlanul“, fakadt A gólyához is. Évtizedek óta szinte köztudatba ment át az a tévedés, hogy ez a költemény sorrend szerint az első Tompa allegóriái közül, holott a Gólya minden, csak nem képes beszéd. Hisz nyíltabban, bátrabban alig beszélhetne panasz, mint itt. A gólyamadár nem szimbólum, mert nem jelent mást, mint amit neve mond. Tényleg a gólyát, a magyar ember házatájának meghitt lakóját, szólítja meg a költő, hogy kerülje régi fészkét, ne higyjen a csaló kikeletnek, repüljön vissza más, boldogabb hazába. Ha jelkép lett volna csupán a gólya, a nemzet így is megértette volna, mint ahogy megértette a később következett allegóriák mindegyikét, de nem látott volna át leplező fátyolán a cenzor, aki pedig ép ezért a verséért idézte törvény elé a költőt. Áz allegóriák csoportját későbbre hagyva, vessünk egy pillantást a forradalom után irt egyéb hazafias költeményeire. Az elbeszélő jellegűek közül, bár Tompa, lírikus egyénisége ezekben is kiütközik, legmélyebb értelmű Az öreg szolga. Tipikus története ez a magyar nemzeti családnak. A titkos terveket szövő nagyúr, a szülők akaratával dacoló és kolostorban elhervadó hajadon, a szabadság mezején elhulló ifjú, a megtört szívvel sírba hanyatló szülők s végül kinek még fenn vánszorgó vén alakja köré sorakoznak mind e régi árnyak: a hű szolga, az Arany öreg Bencéjének képemása, ez a tragikus csoport nem egy magyar család művészi rajza, de képe annyi száznak, kiket így pusztított ki nemzeti balsorsunk. Hangulatban és felfogásban rokon ezzel a Sírboltban, de ebben az elbeszélő elem már egészen háttérbe szorul az elégikus érzelem előtt. Itt is egy kipusztult nagy család sorsán mereng, de végigkíséri egész történelmünkön át, komoly bíróként rámutat bűneire, midőn jogot, törvényt és erkölcsöt lábbal tapodott, midőn agyarkodón „egymás vérét ontotta, itta“, de csupán azért, hogy igazságo-L. a D. Pr. L. 1. számát.
