Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-06 / 1. szám

2. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1. szám.

A parasztok közösségéé a föld. A városi lakosságé a ház és a telek. Az államé minden tőke. Az államé a sajtó. És Lenin ideálja, hogy hasonló változáson menjen át Európa valamennyi országa. És éppen azért a béke az ő szemében nem cél, hanem eszköz csupán, amelynek mindenütt majd ugyanarra az eredményre kell vezetnie. Oroszország feladata, hogy meggyújtsa az általános társadalmi forradalom fáklyáját. A mi történeti hivatásunk — úgymond Lenin — ma gasra emelni a társadalmi forradalom tűzcsóváját és megfogjátok látni, hogy mihelyt megkezdjük munkánkat, a világ minden többi népe tolongva követ a barikádokra“.

íme a Leninék programmja... Hogy utópia, hogy soha se valósul meg! Mindegy. Programm, amiért milliók szállnak síkra és küzdeni fognak fanatikusan. Amiből természetesen következik, hogy azoknak is jól fel kell övezniök magukat, akik a társadalom kialakult rendjét, a szükségesnek bizonyult javítások, változtatások eszközlése mellett, továbbra is fenn akarják tartani. A harc harcot provokál.

Felvagyunk-e vértezve e nagy harcra ? Vagy legalább eszünkbe vettük-e, hogy illően készülnünk kell rá ? Gondolunk-e arra, hogy a vallásnak is meg kell bizonyítani a maga erejét, hatalmát legalább abban, hogy akik egyenesen ennek a szolgálatába szegődtek, akik a vallás igazainak zászlótartói, azokban a tiszta, feddhetetlen élet, nemes emberbaráli szeretet lekötelezőén, hódítóan ragyog ? Eszünkbe vettük-e, hogy a vallás nemcsak vasárnapra, meg ünnepnapokra és a templomba való, hanem annak erejének meg kell bizonyosodni hétköznapi életünkben is! A megindult nagy harcban, miként a vége nélküli világháborúban is, nem a szépen csengő, fülbemászó frázisok fognak dönteni, hanem a tények, a cselekedetek.

Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem a léleknek erejében. A lélek erejében, mely a kisértésnek, jöjjön az bárhonnan is, ellene áll és csak az Istent, az igazságot szolgálja.

Ha eddig csak félvállról vettük volna is a szociálizmust és nem foglalkoztunk volna vele egészen komolyan : ütött a tizenkettedik óra, hogy vegyük komolyan és nézzünk a szemébe. Lekicsinyléssel, kézlegyintéssel nem lehet már elintézni. De szidással se. Komolyan szóba kell vele állni és érvei ellen érveket állítani, már amennyiben elfogadhatatlanok, mert veszedelmesek ; azokat a követeléseit pedig, amelyeket magunk is helyeslünk, támogatnunk, megvalósulásra segítenünk kell.

Olyan jól esik hinnünk, hogy ebben az esztendőben már csak vége szakad a háborúnak. Bárcsak lenne nékünk a mi hitünk szerint!

A társadalmi háború azonban még csak most kezdődik igazán. Készüljünk föl rá, szedjük össze erőnket, hogy diadalra vihessük az egész emberi tárdalmat boldogító igazságokat.

K. J.

Tompa, a nemzeti költő.

Irta: Dr. Kőrös Endre.

A nagy tanúságok között, amelyekkel a világháború gazdagította az emberiséget s benne a létéért gigászi erővel küzdő magyarságot, a nagy tanúságok között, amelyek akárhányát csak akkor fogjuk való jelentőségük szerint felfogni és mérlegelni, ha e roppant világégés utolsó lángja is ellobbant, ezek között a késő nemzedékek okulására szánt felemelő vagy lesújtó tanúságok között van egy olyan is, amit már ma bízvást levonhatunk jelenéseink iszonyatos, káprázatos tömegéből. Amikor megrendül lábaink alatt a föld, összedöléssel fenyeget a ház, amit az ősök keze munkája épített, amikor a pusztulás kísérteiének fekete árnya suhan át egy ezredéves hazán, amikor a kétségbeesés végső, soha nem képzelt erejével állanak egymás mellé dönthetlen védő sorba apák és gyermekek, amikor a régi dicsőség legendás képe kiújul, akkor, úgy-e bár, szinte önkéntelenül keresi szemünk a költőt, aki a minden szivet eltöltő, felmagasztosult érzelmeknek méltó tolmácsa legyen. Megtaláltuk-e vájjon e mi nagy háborúnk ihletett ajkú költőjét, felszárnyalt-e most is véráztatta mezőkről a vészek pacsirtája, én ezt ma nem kutatom. De ha kérdésemre igenlő választ is kapnék, annyi elvitázhatatlan, hogy a világháború magyar dalnoka nem azok sorából került ki, akik a béke utolsó idejében, amikor pedig már dübörögni kezdett a föld kebele s távolba látó szemek elé nagy események előre vetett árnyai rajzolódtak, a költő nemzeti hivatását gúnyosan tagadták s irodalmunkat értelmetlen vagy egyértelmű Írásaikkal megmételyezték. Napfény elől odújába surran vissza a denevér. Nemzeti felbuzdulások egetverő lángjaiba nem tudtak nézni éji párázatok lovagjai, nyugati fantazmagóriák dadogói. Aki dalolni mert, aki dalolni tudott, az magyar érzéssel dalolt magyaroknak.

És ez így volt mindig. A jelen tanúsága — és ez irodalmunknak éppen a háborút megelőző években beállott dekadenciája után örvendetes meglepetésként hathat — egyező a múltéval. A költői hivatás teljességéhez tartozik, hogy egyéni élemények szükebb köréből kibontakozva, az egyetemes nemzetinek legyen tolmácsolója. Ezért van az, hogy minden kornak megvan a magas nemzeti költője. Költő, aki hangot tud adni annak, ami milliók lelkét eltölti, aki egy nemzet szivéből tud szólani egy nemzet szivéhez, akinek dalában megnemesül a közös érzelem s a közösség tulajdonává válik az egyéni eszme.

Mikor százados álmából ébredni kezdett a magyarság, mikor pirulva a múltért, érdemesnek kezdett mutatkozni a jövőre, mikor a meddő szavak helyébe termékeny tettek látszottak következni, akkor ébresztő harsona gyanánt felzengett Vörösmarty éneke. Nemzeti küldetést töltött be az ének, a nemzet feltörő reményének költője Vörösmarty.

Mikor a nemzetre váró nagy munkának elvégzésére keveseknek látszottak azok, kiknek eddig egyedül volt joguk dolgozni és henyélni egyaránt, mikor azok is odakivánkoztak a nemzet sorsának intézéséhez, akik eddig, „bár nagy erőt éreztek mind a két karukban“, kénytelenek voltak azt elvesztegetni „szérűn és malomban“, akkor a minden erénnyel ékes, hűséges, becsületes magyar nép dalnokaként fellépett Arany. Nemzeti hivatása csak a nemzet halálával érhetne véget, a nemzet munkás erejének dalnoka Arany.

Mikor a munkát, mint a nemzet legjobbjai fára