Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-06 / 1. szám
1918 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 3. oldal. doztak, megsemmisíteni akarták szentségtelen kezek, mikor szilaj önérzettel szálltak síkra a szabadságért szabad országnak felszabadult fiai, mikor a hazaszerei forró mámora édessé tette a keserű halált, akkor a vihar orgonájaként zúgott végig e földön Petőfi éneke. Zúgott és elzúgott, a nemzet szárnyaló lelkesedésének babéros énekese Petőfi. S mikor egy rettenetes katasztrófa megsemmisíteni látszott mindazt, amiért valaha élni és küzdeni volt érdemes, mikor a nemzet a szörnyű csapás iszonyában megdermeded, mikor a szó, a könny, a nyögés sem volt szabad, mikor vonagló tagok néma jeleivel értették meg egymást az emberek, akkor a némaság jelbeszédével megszólalt a nemzet lelke Tompában. A nemzet törhetien hitének dalnoka ő, vigasztalója, bátorítója a gyász, a szomorúság két sivár évtizedén keresztül. Jelenünk és múltúnk egyező tanúsága teszi ingyen méltóvá, hogy kegyelettel áldozzunk születése századik évfordulóján Tompa Mihály halhatatlan emlékének. Az idő szelleme int bennünket arra, hogy méltatásunk különleges tárgyává Tompa költői pályájának éppen nemzeti hivatását tegyük. Életrajzának néhány vonása elegendő lessz költői pályája nemzeti jellegének’megalapozásához. Szegény volt, sárospataki diák lett, kálvinista papként élt és halt. Szegénység a magyar költők szinte hagyományos privilégiuma. Még jó, ha a szegénység csak a létfenntartás első küzdelmeiben kiséri őket és csupán az érvényesülés eféő idejében fogyasztja hasztalanul nagyobb célra rendelt testi és lelki erejüket. Még jó, ha nem a nyomor szenvedései viszik őket korai sirba, mielőtt tehetségük teljessége kibontakozott volna. Tompának, a csizmadia fiának, a földműves unokájának nem szólva az Igriciben töltött évekről, mikor a zsenge gyermekkor ártatlan örömei közben nem is tudta talán, hogy mi az : szegénység, mi az: gazdagság, egész életén át elválhatlan kísérője'volt a megélhetésért való gond. A pataki kollégium, a talentumosabb diákoknak kijáró rendes segítségekkel, számára is biztosította ugyan az ismeretszerzés szűkös anyagi feltételeit, de azért szegény volt ő ifjú korában s ez maradt utolsó napjaiig, miket gyötrő aggodalmak között tett mind nehezebben elviselhetőkké az az aggodalom, hogy nem kell-e életének szerető osztályos társát nyomorban visszahagynia ? Ám a szegénység, a magyar földmüves-sarjak ínsége oly tulajdonságokat nevelt keblében, melyek a költőnek ösztönt, tápot, anyagot, ihletet adtak. A magyar történelem egyik gyönyörű jelensége, hogy a földműves-jobbágy , kinek nem volt semmi tulajdon java, még az a darab rög sem, melyből síri ágyát megvetették, erősebben, szenvedélyesebben ragaszkodott e földhöz, mely mégis csak ápolta, eltartotta, mint az a nagy úr, aki sok ezer holdnyi birtokának jövedelmét idegenben tékozolta el. Tompa is mondhatlan szeretettel csüggött e földön, melynek rengeteg területéből egy talpalatnyi sem volt az övé. Azaz mégis : ha a „szent természet, dajkálkodó anyja“ kebelére siethetett, akkor úgy érezte, hogy ott minden, minden az övé, aki a puszták végtelenjén, az erdők mélyében, a lankás réteken, a nádas rejtekében meg tudta találni azt, ami annyi másnak titok maradt: a szépet, a költőit. Lénye felolvad a természet csodálatában, minden fa, minden virág beszélni tud vele, a természeti jelenségek változatos sora érzések egész skáláját zendíti meg lelkében. Tompa szegény volt. S mert érezte a szegénység minden keserűségét, kisarjadt s tündöklőén felvirult szivében a legnemesebb emberi érzelem, a részvét. Költészetének főkép epikus jellegű része erősen oktató célzatú. Az ő szemében első helyen az volt szép, ami egyszersmind jó is. Nem tudományos meggyőződése — mert esztétikai elméletekkel' egyáltalán nem foglalkozott — hanem életének egész alakulása a jóért levő szép eszméjének követőjévé tette. S e cél szolgálatában újból és újból foglalkoztatja a gazdag és szegény ellentétének kérdése. Az irgalom dicsérete, a gőg kárhoztatása számtalan változatban elevenül meg költői témái kösött. Pataki diákoskodásnál alig juthat megfelelőbb útravaló nemzeti küldetés útjára induló fiatal poétának. Rakoncátlan, nehezen fegyelmezhető népség volt a 3ü-as éveknek ez a pataki ifjú múzsa-serege. De dalolni* szeretett, élénk volt a néppel való érintkezése és saját sugallatos ösztönéből már akkor gyűjtögette a magyar népdalok gyöngyvirágait. És ha nagy professzorokban nem is volt akkor gazdag a pataki iskola s különösképen egyről sem tudunk, akinek működése Tompára akár tanulmányai irányításában, akár költői pályája kialakulásánál mélyebb hatást gyakorolt volna, élt és hevített az ősi iskolában a nagy szabadságharcok hazafias hagyománya. Hogy ez a hagyomány mily mélyre eresztette gyökérszálait Tompa leikébe, ennek jellemzésére csak Széchi Máriájára utalok, melynek anyaga azért nem tudott az ő kezében mübecsü alkotássá válni, mert a Rákóczi iskolájának növendéke szemében a szerelem semmi igézete sem tudta megbocsáthatóvá tenni azt az árulást, amit elbeszélésének hőse a Rákócziban megszemélyesített nemzeti üggyel szemben elkövet. A kollégium növendékei abban az időben egyidejűleg készültek a jogi és papi pályára. Tompa előtt, miután preceptoroskodással, nevelősködéssel félbeszakítva végre mégis elvégezte tanulmányait, nyitva állott mind a két pálya. Ha csupán már diák korában szőtt irói becsvágyának megvalósítása lebegett volna szeme előtt, minek elérésére méltán buzdíthatták első költői sikerei s olyan egyéniségekkel való barátsága, mint Kazinczy Gábor, Szemere Miklós és Petőfi Sándor, akkor kenyérkeresetül feltétlenül a jogászságot vette volna, mint amely megadta volna a lehetőséget arra, hogy állandóan az irodalom középpontjában élhessen és működhessék. És Tompa pap lett, egyszerű falusi lelkipásztor, kisded gyülekezeteknek hivséges gondozója, lelki javaknak becsületes sáfárja. Elhatározásának indító okai közül semmiesetre sem szabad kikapcsolnunk testi szervezetét, akkori egészségi állapotát, mikor az első papi meghívásnak eleget tett. Hatalmas testalkatában kora gyermekségétől kezdve őrlő szú lakott, alig volt életének egy-egy kisebb időszaka, amikor betegség ne gyötörte voltig. Hogy ilyen szervezetnek nem való a zajos nagyvárosi élet, a;zt helyesen Ítélte meg. Ha nem élhette volna, „csendes boldogságban, megháborítlanul“ falusi óráit,, ki tudja: nem roppant volna-e hamarabb össze a gyönge szervezet s láthattuk-e volna költői pályája elért zenitjén ? De az a rövid idő is, amit Pesten töltött, meggyőzte róla, hogy egyéniségének inkább megfelel a vidék meghittebb melege, mint a nagyváros ridegsége, amit az ott ismeretlen a beletörődő megszokásig fájóan érez. De a papi pályával szinte eljegyezte sorsa is, amelyből született. Á nép fia a nép lelki vezetőjéül kívánkozott. A jóért, mely számára a szépet is jelentette, itt ugyanígy dolgozhatik, mint a költészet terén. A két hivatást magasabb eszményi egységben egyesítheti, buzdíthat, nevelhet, vigasztalhat, lelkesíthet.
