Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-25 / 12. szám

92. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1917.

negyedfélezer korona körüli veszteséget okozott — úgyis mint a kiküldöttség egyházmegyei tagjának.

Mielőtt a szabályrendelet egyes §-ainak hiányaira és hibáira rámutatnék és módosítást ajánlanék, két elvi jelentőségű kérdést emelek ki az egészből, hogy azok behatóbban legyenek így megvilágosíthatók. Az egyik az adósegélyek megállapításának és ez ellen a jogorvoslatok kérdése. (4. 25—29. §). A másik pedig az, hogy a szükséglet és fedezet megáltapításánál és értékelésénél mely esztendők származásai vétessenek alapul (44., 81., 83., 84., 85., 87., 88., 89., 93., 94.,

114,, 116., 117., 119., 127. §§).

Í. A segélyek megállapítása a végrehajtó-bizottság jogkörébe tartozik, mely azt részben a konventi iroda, részben a végrehajtó-bizottság által felkért kiküldöttségi elnökök javaslata alapján eszközli. Ennek aztán az a következménye, hogy quot capita, tot sententiae. Különféle felfogás, különféle érzelem, több-kevesebb hozzáértés vezeti és irányítja munkájukat, egyik az egyházközségek érdekeit nézi, a másik az adóalapnak akar minden áron spórolni, még a jogos igények és követelmények megtagadásával vagy megszorításával is, így akarván elismerést szerezni magának. így történt ez a múltban — majd hozok fel rá esetet később — így fog történni ezután is. Vagyis eddig sem érvényesült teljesen s ezután sem fog érvényesülni az egységes elv, a központi kezelés princípiuma, pedig azért vonta a konvent az adósegélyezés egész ügymenetét a maga jogkörébe, hogy megóvja a kerületek külömböző, ellentétes irányú felfogásának érvényesítésétől s ne is gondoljunk itt a bizalmatlanságra, amely féltette volna az adóalapot a kerületek bőkezűségétől és egyházközségeik iránt túlságosan megnyilatkozható kedvezéstől. Bizonyára az egységes elv és központi

kezelés ezen fogyatkozását látta meg a mostani konventi tanácsos úr, mikor felvetette az adóalap decentralizációjának kérdését, amely a segélyek megállapítás tásánál eddig is nagymértékben érvényesült akaratlanul is; pedig az egész eljárásnak ez a gerince, ez a lényege. Hogy a már megállapított segélyt ki utalja ki, hol fizessék ki, alárendelt kérdés, amely a decentralizáció elvénél figyelmet sem érdemel. Távol legyen azonban tőlem, mintha a fenti hibák folytán a központi kezelés helyett a decentralizációt óhajtanám; most sincs egységes elv, mi lenne akkor, ha a kerületek intézkednének — külön-külön. Igenis maradjon meg a központi irányítás, az egységes eljárás és egynlő elbánásban részesítés, de ha a központi iroda — kivált eleinte a kérvények tömeges beérkezésekor — nem tudná a munkát maga elvégezni és a kiküldöttségi elnökök vagy mások munkásságát volna kénytelen igénybe venni, a végrehajtó-bizottság válogassa meg munkatársait alaposan és mindenek fölött adjon határozott utasítást, amelynek keretében mozoghasson a revisor és ne a maga bölcseségét akarja érvényesíteni az egységes elv rovására, az egyes egyházközségek és alkalmazottaik kárára, ami pedig a tervezetből hiányzik.

A végrehajtó-bizottságnak segély megállapítása ellen egyszeri jogorvoslatnak van helye, még pedig az egyetemes konventhez felebbezés alakjában. Ez az egyszeri jogorvoslat kevés a fentieknél fogva, de kevés különösen azért, mert a felebbezéseket ugyanaz a végrehajtó-bizottság látja el javaslattal, amelyik az elsőfokú határozatot meghozta és amelyiknek határozata ellen szól a felebbezés. Anélkül, hogy a legkevésbbé is gyanúsítani akarnék, csak fölemlítem, hogy ismerjük a bizottsági és gyűlési határozatok keletkezésének módját, hogy nagyon ritka eset, mikor az előadó javallásnak van értékelméleti oldala. A legmegbízhatóbb történeti adatokból ismert s a legtökéletesebb vallásos genie Jézus, értékekért küzdött, értékeket valósított meg életével, az erkölcsi értékeknek összhangzatos teljességét realisálta. Átértékelte az életet a legmagasabb érték szerint s megvalósította az értékek summitását, a szentségest. Ez tűnik ki lényének történeti megvilágításából és philosophiai analysiséből.3

De Jézus hitt az Atyában, hitt egy ontológiai realitásban. Vele együtt élt, egy volt ővele. Az Atya személyes társasága volt erőssége értékelésének. Minden vallás valami létezőhöz tapad, abból indul ki, abba tér vissza. Ezt mellőzi a vallás értékelméleti felfogása. Ezt mellőzi a rationalismus minden conclusioját figyelembe vevő Troeltsch-féle irányzat is. A logikai szükségesség megáll, de üressé válik, ha csak logikai szükségesség marad és nem rejtőzik mögötte személyes realitás. A fogalom lehet helyes, vagy helytelen, a vallásban a létező Isten a fő.

De lépjünk a másik oldalra. Talán a vallás nem más, mint morális elemekkel vegyített metaphysika ?

A középkor vallásphilosophiájában, sőt ma is tényleg ez a felfogás uralkodik. Logikai következtetéssel felállítják az isten-fogalmat s azután a megalkotott fogalmat analizálják. Belőle, a fogalomból, deducálják a létezést, a reális Isten objectiv létezését és jellemző vonásait; belőle vonják ki az erkölcsi magatartást irányító értékeket is. A való és kellő, a lét és érték így összeolvad Istenben, akinek létezése azonban még mindig problematikus, mert speculativ erőlködés nem vezethet realitáshoz. Létező az, ami a lehető tapasztalat tárgyát képezi. Csak az empirikus lét valamiféle adatai alapján alkothatunk a létezőről bizonyos képzeteket. Valamely dolog puszta fogalma nem igazolja annak létezését. Bármily tökéletes legyen is a fogalom, a léteinek még sincs semmi köze hozzá, ha nem előzi meg az észrevevés. „Mert ha a fogalom megelőzi az észrevevést, az a dolog puszta lehetségét jelenti; az észrevevés azonban, mely a fogalom anyagát szolgáltatja, egyedüli jellege a valóságnak.*4 És mégis! Nagyon sokan vannak, akik előtt a fenti állítás úgy tűnik fel, mintha az a vallás lényeges al-