Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-18 / 11. szám
82. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Beszé d. Császár Elemér főgimn. tanár székfoglalója megtartásakor elmondotta Kis József főiskolai egyházi gondnok. Kedves Tanár Ur! Örömmel és nagy jóreménységgel üdvözlöm ez ünnepélyes pillanatban, mely felejthetetlen lesz Tanár urra és adja Isten, hogy áldott emlékű legyen főgimnáziumunkra, illetőleg főiskolánkra beláthatatlan időn át. Nem egyszer hallottuk szakemberektől és laikusaktól egyaránt, hogy a tanári pályán egyik szak sokkal érdekesebb, kedvesebb, nagyobb horderejű, mint a másik. A természettudományi és a mennyiségtani szakot, a tanár úr szakját, rendszerint a legérdekesebb, a legnagyobb horderejű szakként emlegetik. És ugyan ki tagadná, hogy igen érdekes és minden vonatkozásban nagy horderejű. Én mégis azt tartom, hogy egyformán érdekes, kedves és nagy horderejű minden szak. Én szentül hiszem, hogy minden tanár egyformán fejlesztőleg és nemesítőleg hathat növendékei értelmére és lelkületére, eszére és jellemére a tanításnak minden fokán. Megfelelő jó erők működése mellett igaz gyönyörűséget okoz a teljes összhang, aminek egész emberek képzése és nevelése a felséges célja. Nincs a szakok között olyan, amin elragadó ideálok ne hívogatnának a tökéletesség felé. Még az úgynevezett nem rendes tárgyak: a torna, a zene, az összhangzatos éneklés, a művészi rajz is mind, mind derekasan és dicsőségesen kivehetik részüket a tanítás és nevelés, az egész emberek képzése nagy munkájában, csak a tanár fogja fel komolyan, mondjuk úgy, hogy becsületesen a hivatását. Itt is áll, amit a nagy Széchenyi István a hazáról mondott, hogy csak ott mennek jól a dolgok, ahol a tudós, a biró, a cukrász, a pék, a cipész, szóval mindenki arról van meggyőződve, hogy éppen az ő munkájától, az ő munkájának becsületes elvégzésétől függ a haza jóléte. Tanintézeteinkben tehát nincs helye egyik vagy másik szak túlbecsülésének, vagy pedig lekicsinylésének, ellenkezőleg, csak a nemes versenynek van helye! Azt is szokták mondani, hogy éppen a VII. és VIII. osztályban s éppen a természettudományok tanára építhet, vagy ronthat a legtöbbet az ifjúság világnézetén, a keresztyén felfogáson. Itt is alig tudnék különbséget tenni a fizika, a történelem, a magyar irodalom, vagy épen a klasszikus irodalom tanárai között. Melyiknek ne kínálkoznék bőséges alkalom az építésre, vagy a rombolásra, a keresztyén világnézet erősségeinek, megingathatatlan voltának mutogatása, vagy annak döngetésére és kicsúfolására?! Itt is áll: a virágról a méh mézet szív, a pók mérget! Kedves Tanár úr! Mi itt felekezeti, hitvallásos tanintézetben vagyunk; egy megállapodott, de nem megkövesült világnézetnek ápolására van itt hivatva minden erő, aki e szolgálatra magát ünnepélyes Ígérettel, esküvel felajánlotta. Erről egyetlen egy munkásnak se szabad megfelejtkezni. Nem kétlem, hogy Tanár úr ezt igen jól tudja és átérzi; azért nem is tartom szükségesnek, hogy külön, komolyan a lelkére kössem. Sokkal többre becsülöm belátását, semhogy szükségesnek tartanám arra kérni, hogy még ki nem forrott, meg uem állapodott véleményekkel, föltételezésekkel, amik a mi világnézetünkkel ellentétesek és így legalább is arra alkalmasak, hogy gyanút keltsenek iránta, hogy meggyengítsék azt, kárt tegyen ifjúságunkban. Sőt hiszem, hogy ezt elkerülve, minden kínálkozó alkalmat fel fog használni arra, hogy tudománya igazságaival inkább erősítse ifjainkat a mi világnézetünkben. TÁRCA. Vallás és erkölcs. (Folytatás.) VIII. A vallás értékelméleti oldalának oldalának ilyen kiemelése még tovább ragadja a gondolkodást, mely számolva a vallás gyakorlati jelentőségével, mint ugyanazon a területen mozgó gyakorlati nyilvánulással, a morállal azonosítja azt. így Cohen szerint a vallás lényegében nem más, mint morál. Értékes benne az, ami morális. A tudománynak az a hivatása, hogy megtisztítsa a vallást minden' olyan elemtől, mely nem tartozik lényegéhez s akkor, ebben a reductioban, nem marad más vissza, mint a tiszta erkölcsi tanítás.1 Ha a vallást kizárólag axiologiai jellegűnek tartjuk s a morállal azonosítjuk, akkor túlfeszített erőlködés kell szükségességének kimutatásához, mert így csak olyan helyet jelölhetünk ki számára, ami már be van töltve a morállal. Nem nagy belátás kell ellenben annak beismeréséhez, hogy az ilyen vallásnak, mint ugyanazon a talajon álló s ugyanazon irányú nyilvánulásnak, jogosultsága nincs, mert területe sincs, szükséglet sincs, melyet kielégítene, hiány sincs, melyet betöltene. S a vallás azért mégis van, él és fejlődik. Egyetemes nyilvánulása az emberi szellemnek. Positiv szükségleteket elégít ki. Ezt a vallástörténet és a valláslélektan már vitán felül kimutatták. Ha jól belenézünk Cohen felfogásába, azt látjuk, hogy Kant rendszerén alapszik, bár ő megsejtette azt, ami a vallás lényeges eleméül jelentkezik, hogy a vallásban az erkölcsi értékelés valami ontológiai realitás világítása alatt történik. Nem nagyon messze van ettől az irányzattól Kantnak a positivumoktól megfosztott negatívumait rendszerbe foglaló Vaihinger, aki szerint az isten-eszme csak fictio s a vallás értéke gyakorlati hasznában nyilvánul.2 Végeredményében rokonságban van ezzel a felfogással a pragmatismus is, mely szerint a vallás értékes annyiban, amennyiben a gyakorlatban értékes eredményre vezet.3
