Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-25 / 8. szám
8. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 59. oldal. hogy ő mit prédikált, hanem, hogy Pál és mások mit magyaráznak róla, rátukmálnak olyanokat, miket eszeágában sem volt mondania s egyedül arra törekesznek, hogy Jézus megjelenését, tanai elterjedését eseményekből, Jézus életéből és kora körülményeibőlmagyarázzák. A megoldandó probléma ez volna: 1800 év előtt megjelent egy bizonyos szegény (a német forditás Bettler-nek mondja) és az beszélt valamit. Megostorozták, megfeszítették és mindent elfelejtettek róla, mint hasonló esetek millióit* elfelejtik és a nagy világ sokáig nem tudott róla semmit. Történik azonban, hogy valaki emlékezett arról, amit ő mondott, szájról-szájra ment ez és egyszer csak milliárdok nem tudnak a gondolattól szabadulni, hogy ez és csak ez az ember Isten volt. Mint magyarázzák ezt a csodás jelenséget ? Az egyházak azt mondják: Azért van ez, mert Jézus igenis Isten volt. S ezzel minden rendben. Ha pedig mégis nem Isten volt, mint magyarázzák, hogy épen ezt az egyszerű embert ismeri mindenki Istennek ? És kutatnak ennek az iskolának a tudósai Jézus életkörülményei után, feledve, hogy ha a legkisebb apróságot is tudnák ebből az életből, hol evett, hol éjtszakázott, az a kérdés, hogy miért gyakorolt ekkora befolyást az emberekre, felelet nélkül maradna. A felelet az, hogy ez az ember valami különöset tanított, amivel az embereket rábírta, hogy őt másoktól megkülönböztessék és ezzel, mint Istent, elismerjék. Hogy ezt kimutathassuk, az ő saját s nem másoktól magyarázott tanait kellene először is megérteni. De ők, a tudósok csak azt igyekeznek kimutatni, hogy ő nem Isten volt s ezért tana sem isteni s elvonattatván a tulajdonképeni kérdéstől, oly csudálatos eltévelyedesékbe esnek, mint pl. Havet, aki naivul állította, hogy Jézus Krisztusban semmi keresztyéni nem volt. Nem azért tárgyalja ezeket — úgymond — hogy kimutassa, hogy Jézus nem Isten, vagy nem katholikus volt, hanem, hogy megértesse az emberekkel, hogy mi a lényege egy olyan tudománynak, amely oly magas és oly drága az emberek előtt, hogy Istennek tartották és tartják annak tanítóját. Ilyen kísérlettel lép testvérei elé. Előszava végén olvasóihoz fordul. Ha az olvasó a tanult, egyházi életben nevelődött emberek ama nagy tömegéhez tartozik, akik e hittől egyenetlenségei miatt elfordultak: gondolja meg, hogy az, ami őt eltaszítja, ami előtte haloványnak tűnik fel, az nem a Krisztus tudománya, hogy Krisztust azért a tradicióért, mellyel tanítását összefonják, vád nem érheti, hogy Krisztus tanaként csak azokat a szavakat és tetteket lehet tanulmányozni, melyek Krisztusnak tulajdoníttattak. Az ilyen olvasó, ha az ő előadását olvassa, meg fog győződni róla, hogy a keresztyénség nemcsak nem keveréke a magasnak és alacsonynak, nemcsak nem babona, hanem a legszigorúbb, legtisztább és legtökéletesebben egész metafizikai és ethikai tan, amely fölé emelkedni az emberi értelem máig sem tudott és amelynek körében mozog, annélkül, hogy tudná, minden legmagasabb emberi tevékenység, legyen az politikai, tudományos, irodalmi vagy bölcsészeti. Ha pedig az olvasó a tanult emberek amaz elenyésző kisebbségéhez tartozik, akik a keresztyén hithez nem külső célért, hanem benső nyugalmukért ragaszkodnak, kérem őt — úgymond — mielőtt olvas, döntse el lelkében, mi drágább előtte, lelke nyugalma-é, vagy az igazság I Ha a nyugalom, ne olvasson, de ha az igazság, akkor kéri őt, jegyezze meg, hogy Krisztus tanítása, amely itt előadatik, bár a név egyforma, egészen más tanítás; hogy reá nézve nem az a kérdés, hogy az előfogalom objectivvá, de egyúttal metaphisikai substantiává is váljék. Platónnál lét és érték még összefolynak. Fölismerte az érvényt, mely más, mint a lét, de a lét kategóriája alá helyezte. Idealismusa nem tiszta idealismus. Platon sejtelme Aristotelesnél ellaposul s az ontológiai elem nem válik ismét uralkodóvá. Az érvény substantializálódik s e substantializált ész az Istenség. A középkor teljesen ezeken a nyomokon halad. Az igazság, az érték az istenségtől nyeri létét, egy ontológiai elemből sugárzik ki. Mig az empirismus hívei tapasztalatból jutnak el ontológiai princípiumhoz, ami egyedül helyes út is, mert a valóság csak tapasztalat útján ismerhető meg, addig a középkor és minden kor rationalismusa logikai művelettel akar eljutni ugyanilyen ontológiai, de magasabb, tapasztalatfeletti princípiumhoz. Mig amazok a létből vezetik le az érvényt, emezek épen megfordítva, az érvényből a létet. A kettőt egyik sem választja szét. Lét és érték összefolynak. Ezért van az, hogy az empirismus tudományban és morálban scepticismushoz vezet. Mig egyrészről képtelen a tények között szoros kapcsolatot találni, másrészről meg tehetetlen a morál princípiumának felfedésére. Viszont a rationalista dogmatismus vagy a természettudománynak kedvezett s ekkor béklyóba verte az erkölcsi öntudatot, vagy elismerte a morált, de ekkor meg ledöntötte a tudomány tekintélyét. Kant volt az, aki elismerte a tények világát is, az értékek világát is és mindkettőnek kijelölte a maga külön birodalmát. Az ő érdeme az erkölcs imperativ természetének s regulativ eszmék szerint való igazodásának tökéletes felismerése s ennek következtében ontologisticus jellegének megdöntése. Ő tanított meg arra, hogy az erkölcs alapjait sem az emberi természetben, a subjectivben, sem a külső környezetben, az objectivben kell keresni, mert „aki az erény fogalmát tapasztalatból akarná meríteni, aki azt, ami legföllebb példaként szolgálhat a tökéletlen magyarázathoz, mint mintát, ismereti forrássá tenné (amint tényleg sokan tették), az az erényből idő- és viszonyok szerint változó, semmi szabályhoz sem használható, kétértelmű képtelenséget csinálna“.1 „A tiszta erkölcs, az emberre
