Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-02-25 / 8. szám

58. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1917.

őket, hogy megtehessék — amit az a kegyes ember tett, aki békességgel és bizodalmas hittel tovább ment és így énekelt: igen, ha a halál árnyékának völgyében járok is, amit beárnyékoltak a halálnak titokteljes árnyai és ha nem ismerem is utamat és ha nem érthetem is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy. Te ismered az utat, merre menjek. Kezedben van e labyrinthus fonala és átvezetsz rajta engem. Miért félnék hát? A Te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Homály, veszély, titokzatosság, ez a három mind eltűnik, ha a hit meggyújtja az ő égi lámpáját, amelyben az ígéreteknek arany olaja ég.

Spurgeon után németből. K. J.

Tolstoj „Kurze Darlegung des Evangéliumijának ismertetése.

ii.

A szektákról, melyek mindegyike állítja, hogy ő a Szentlélek kinyilatkoztatása, az egyedüli, a többi pedig hazugság, azt mondja, hogy egymás iránt szeretetlenek. Mert, Ariuson kezdve, egy dogma sem származott másból, mint az ellenkező dogmának, mint hazugságnak bélyegzéséből. Állítani pedig, hogy valamely dogma isteni kijelentés: büszkeség és tudatlanság. Büszkeség, mert ember büszkébbet nem mondhat, minthogy Isten a rólam mondott igét általam mondotta. Tudatlanság, mert ostobábbat ember nem tehet,

mint valakinek amaz állítására, hogy Isten szólott az ő szája által, ezt mondani: Nem ! A te szád állal nem hanem az én szám által beszél az Isten és ő ellenkezőjét mondja annak, amit a te Istened mond. Pedig így tesznek a zsinatok, hitvallások és minden egyház és ebből származik minden gonosz, amit a vallás nevében visznek végbe a világon. Nehézményezi Tolsto azt is, hogy bár e szekták utolsó kinyilatkoztatásának tartják magukat annak a Szentléleknek, aki az apostolokra szállt s róluk úgy vélt kiválasztottakra átment, vallásukat mégsem erről az utolsó kinyilatkoztatásról nevezik. Kinyilatkoztatásuk szerint prédikálnak ők sok a Krisztustól idegen tant s állítják, hogy Krisztus prédikálta azokat. Pl. az ő tanításaikból következik, hogy Krisztus magyarázta, hogy ő vásárolja meg az Ádám által elesett emberiséget vérével, hogy Isten háromegység, a Szentlélek az apostolokra leszállt s kézrátéllel átment a papságra, a megváltáshoz két titok szükséges, pedig Krisztus tanításában ilyesmire semmi utalás nincs. Krisztus tanítása csak az, ami Krisztus kinyilatkoztatásaként az evangyéliomokban reánk szállott, de ők ahelyett, hogy arra igyekeznének, hogy Krisztudományát minden önkényes kiegészítéstől, ótesta - mentőm hoz illesztgetéstő! megszabadítanák, erejüketarra irányítják, hogy ebben az egyesítésben minél nagyobb jelentőséget találhassanak.

És csodálatos! Ebben a tulajdonságban egyesül az egyház két különböző tábora: az egyházférfiaké és a keresztyénség szabadgondolkozó történetíróié. Az egyházi férfiak Jézust a háromegység második személyeként tisztelik, tanát mégis csak ótestamentommal, zsinati végzésekkel stb. összefüggésben értik és a legfurcsább hitet prédikálják keresztyén hit alatt. A történetírók, kik Jézust embernek tartják, nem azt nézik,

TÁRCA.

Vallás és erkölcs.

(Folytatás)

V.

Az értékességnek a subjectumtól való elválasztásánál azonban még nem állhatunk meg. El kell azt választanunk minden ontológiai realitástól. Nem hangoztathatjuk eléggé, hogy az értékesség nem azt fejezi ki, hogy valami van, hanem azt, hogy valami értékes, valami bizonyos szempontból helyes. Nem tudjuk elégszer ismételni, hogy az érték nem az, ami van, hanem az, aminek lennie kell. Az érték sem az égben, sem a földön nem található, mint ontológiai realitás. Rá a lét kategóriája nem alkalmazható. Nincsen térben és időben. Értékessége időtlen. Érvényes minden korban, mindenki számára. Nincs eredete, nem múlik el, mert nem is létezik a szó ontológiai értelmében. Az értékeknek erre a természetére még visszatérünk s a vallásról szólva végső következményeit is levonjuk. Szükségesnek tartjuk azonban, hogy az erkölcsi értékről való felfogás történeti fejlődését vázlatosan feltüntessük rámutatva azokra a sejtelmekre, melyeknek tudatosítását az emberi szellemnek az anyagi léthez kötött természete oly sokáig megakadályozta s az erkölcsi értéket majd a földre sülyesztette, majd az égre emelte fel, mint a létezőhöz nőtt valóságot. Ez áttekintés után jobban tudjuk értékelni azt a korszakalkotó momentumot, mely Kant gondolatából kinőve egyszerre megváltoztatta az értékek világáról s ezzel együtt az erkölcsi érték realizálásáról, azaz a morálról való felfogást.

A görög philosophia csak a létezőre vonatkozó ismereteket tartotta igazaknak és általános érvényűeknek. Az ethikai, illetőleg az értékelméleti eszmék becse akkor emelkedett ki, mikor az érzéklés subjectivitásának felismerése folytán a relativismus lép be a philosophiába, tehát legelőször a sophistáknál, kik azonban a subjectivismusból kiemelkedni még nem tudtak. Sokratesre és Platonra volt szükség, hogy az érték-