Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-12-23 / 51. szám
338. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Sadduceusok II. Én vagyok az igazság. (János 14 r) Netn tagadjuk, hogy isten idvezítő tervének végrehajtásában a protestántizmus bármely felfogású hívei is „ragaszkodó tanítványok“ és elbusultak a fejnek és a végtagoknak elpártolása miatt. De már abban nem értünk egyet, hogy egyházunkat hogyan védjük meg a pusztulástól. Úgy nem lehet, hogy „a kor követelményeinek megfelelően helyezzük a megvilágosítás elé“. Ez a terv legalább is nem világos. Mert ha ez a reform azt célozza, hogy a „supranaturaliakba belebotlott intelligensek és a példájukon elpártolt nép“ kedvéért megcsonkítsuk a keresztyén hitvallást, alaptételét (Apostoli hitforma): testünk feltámadásának hitét, mint korszerűtlen elemet elsikkasszuk, akkor ez veszedelmes mentési mód. Sem az egyházat, sem a népet nem menti. Mindeniket elveszti. A kér vallás már átment a visszaállítás munkáján. Tisztán áll előttünk a hit forrása, ahogyan Jézus merített belőle az örökéletet szomjazóknak. Ha hozzáadnánk, vagy elvonnánk valami elemet ebből a forrásból, akkor megszűnnék idvesség kútfeje lenni Megint csak emberi találmány lenne. A fosztogató protestántizmus beleesnék a toldogató katholicizmus bűnébe. Majd eltűnnek a szélingatta nádszál-pásztorok is és feltámadnak a szőrcsuhás kér. Jánosok. És prédikálnak a Molochnak áldozó nép előtt a gyermektelenség pusztáján, megjelennek a Mammont, Apollót és Vénuszt imádó palotalakóknak is. És majd népesednek a templomok is, nemcsak a Thália-szentélyek székei roskadoznak az erotika tisztelői alatt. \ 5. De jöjjünk a legerősebb bizonyítékhoz! Hogy vitázó társam mennyire „tévelyeg és nem ismeri az írást“, semmisem bizonyítja jobban, mint amikor a sadduceusi vita értelmét minden korok helyes magyarázatával szemben kiragadja az evangyéliom konteksztusából és saját nézetének kedvéért olyan ferde világításba helyezi, hogy a vitatkozásban való komolyságát kétségbe kell vonni. Az evangyéliom j szelleme homogen erő, mindegy, hogy honnan idéz- I zük, mert feltételezzük az irás alapos ismerését. Veszedelmére tanácsolja tehát társam az e angyéliomnak „jól megnézését“ s csakis az evangyéliomnak és Jézusnak, mert szerinte „csalatkozhatatlant egyet ismer csak, aki sohasem a maga akaratát, mindig Istenét teljesítette s ez Jézus volt“. EzJ igen szépen mondta. Ugyanezt mondja Jézus is: János 530. De a 28—29. versekben azt is mondja : Eljő az óra, melyben mindenek, kik a koporsóban vannak, meghallják az ő szavát (az Isten fiáét) és akik jókat cselekedtek, kijőnek az életnek feltámadására ; akik pedig gonoszt cselekedtek, a kárhozatnak feltámadására. Ez is evangyéliom. Nem az ész vallásának evangyélioma, mely a féktelen fantázia ütőlabdájává válik a feltámadás hite nélkül s a keresztyén lelkületet az Istentől a centrifugális gép erejével választja és röpíti el a végtelen semmiségbe, hanem Istennek boldogító és idvezítő evangyéliuma, a lelkek Istenhez való kapcsolódásának kohéziója, szabadakaratunknak fékezője. Ami a gőz, vagy a villany a szaladó gépben, az nekünk a feltámadás hite az Istenhez vezető örökélet pályáján. E nélkül a hit nélkül kisiklik a gép, katasztrófa éri az „Ész Va!lás“-ában bizakodó embert. Az bizonyos, hogy a Jézus keresztjét nem szívesen hordja a Világ“. Igája nehéz neki és éppen nem gyönyörűséges. Nem is óhajtja látni a halál után a bírói székben ülni dicsőséggel és hatalommal Lemond az örökélet kétséges dicsőségéről is. Felül inkább az ész istenkisértő léghajójára. Persze a tragikum elkerülhetetlen. Az elkábított lelkiismeret későn, a földi élet örökkévalóságba nyíló ajtajánál hallja az ember Fiának evangyéliumát: Az én országom nem e világból való. Ha kartársam a feltámadás kérdésében az ember Fiára hivatkozott, aki egyedül csalatkozhatatlan, aki az Isten országának igazságáért a Golgotáig ment, — Ecce Homo ! Kovács József. (Vége) Szeretetmunkánk. Még benne vagyunk a karácsonyi hangulatban. Úgy tetszik, mintha angyalok járását hallanánk; mintha angyali ének csendülne füleinkbe. Csodásán elragadó ünnep a karácsony. Úgy megragadja és oly élénkké teszi képzeletünket és szinte oda tapasztja a karácsonyi égre. Napokon át fogva tart az ámulat; csodákat látunk. Nehéz megválni az elragadó képektől. Kívánnánk még tovább is, sokáig a csodák világában ábrándozni. Kívánnánk ? Hát próbáljuk meg néhány pillanatra még ott maradni. Hisz ma is vannak csodák. Érdekes, modern csodák. íme. Nagy palotának fényes dísztermében vagyunk, mintegy ezeren ; tanítók, tanítónők, tanárok, lelkészek, irók, művészek, ügyvédek, theológiai, jogakadémiai és egyetemi tanárok, királyi ügyészek, járásbirák, törvényszéki, ítélőtáblái, kúriai birák, országos képviselők, főrendiházi tagok, kanonokok, praelátusok, püspökök, államtitkárok, miniszterek; királyi főherceg a király képviseletében. Milyen előkelő társaság! Mekkora értelmiség! Ugyan micsoda nagy öröm, vagy micsoda nagy veszedelem hozhatta össze ?! Avagy micsoda felséges élvezetre várhat ? ! Elhelyezkedtünk; a királyi főherceg pálmákkal ékesített díszhelyen. Övé az elsőség; a szólásban is. Megszólal: „A büntető novella új feladatokat ró a magyar társadalomra és annak nemzeti kötelességévé teszi, hogy a gyöngét támogassa, az elbukottat fölemelje, a gyöngelelküt erősítse és nevelje s így különösen a gyermek védője és istápolója legyen. Ezt a feladatot az állam csakis a társadalom segítségével
