Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-07-22 / 29. szám
222. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Egyke. Lapunk ez évi 14. számának vegyes rovatában van pár sor, aminek olvasásakor bizonyosan sokunk szive megdobbant. Ez a pár sor Kiss Géza kákicsi lelkésznek az egyke kérdésével foglalkozó — Prot. Egyh. és Isk. Lapban megjelent — cikkéről ad hirt. Néhány szerény gondolatot szeretnék elmondani itt erről a kérdésről. Az már elvitathatatlan tény, hogy az egyke betegsége megvan és hogy református és magyar falvaikban egyre terjed. Lehet, hogy másutt is. E tekintetben kellő tapasztalat híján nem tudok ítéletet mondani. Mint jellemzőt említem azonban, hogy ismerek néhány községet, amelyek a nemzetiségekkel való érintkezés határvonalán feküsznek. Azokban az egyke csak a református magyar lakosságnál van meg, amely aztán észrevehetően pusztul is. Az egyke megvan s az egyke komoly veszedelem. Ha ridegen, a statisztikus szemével nézzük is a következményeit, lehetetlen meg nem látnunk ezt. Annak a községnek, amelyben másfél év óta igyekezem szolgálni az Ur ügyét, még csak az utolsóelőtti generációja ismeri az egykét. Eltekintve a mai abnormis időktől is, a gyülekezet ijesztően fogy. Az egykére való „átmenet“ következményeit élénken mutatja az iskola. Felütök két naplót: 1900-ban volt 86 református mindennapi iskolaköteles; 1916-ban 58. Ugyanilyen arányú számbeli különbség lehet a 12 éven felüli gyermekekben is. Ha az egyke itt is teljesen meggyökeresedik — ne engedje az Isten — az esés most már még rohamosabb lesz. Bizonyára bölcs dolog egyházfenntartási alap létesítése, de ez a terv egy kevéssé sem tudja elcsendesíteni azokat a szorongó érzéseket, melyeket a legbiztosabb, az egyedül biztos egyházfenntartó alapnak — híveinknek — pusztulása kelt bennünk. Ám, ne lássuk ilyen sötéten a helyzetet. Hiszen az egyke még nem általános s vannak bizonyos esetek, amelyek némiképpen enyhítik a kép szomorúságát. Ha így tekintjük is ezt a kérdést, az egyke mégis ijesztő rémként áll élőnkbe. így is egyik legborzasztóbb ellensége a Krisztus, az egyház ügyének. Mert bűn. Bűn, amely népünk erkölcsiségének nívóját mélyre sülyesztette, vagy fogja sülyeszteni, ha tétlenül nézzük a pusztítást. Az egykés falvak asszonyai frivolakká válnak — ez természetes is. Az életük módja — gyermekektől ment gondtalanságuk (az „egyetlent“ is rendesen a „szüle“ neveli), élvezethaj hászatuk rászoktatja őket mindenféle kicsapongásra, korcsmázásra is. Talán még ez sem általános jelenség. Bár soha ne lenne az. Az egyetlen gyermekek lelkivilágán pedig sokszor sírni lehetne. Kényesek, önzők, követelődzők szegények. A testvér fogalmát nem ismerik és nem is fogják megismerni soha. Soknál észrevehetően szomorú hiány ez. Kétségtelen tehát, hogy ezzel a sötét, bűnös jelenséggel szemben nem játszhatjuk az érdektelen, közönyös néző szerepét. Még ha úgy hisszük is, hogy nincs a kezünkben eszköz ellene, a hallgatásunkkal és tétlenségünkkel nem szentesíthetjük a jelenlétét a gyülekezeteinkben. De kérdés, hogy komoly megfontolás és segíteni vágyás mellett nem tudnánk-e bizonyos módokat és eszközöket találni ennek a rémnek a terjedése és pusztítása ellen. Úgy gondolom, első sorban világosan meg kellene TÁRCA. A 1 é v i t a. Egy honvédszázad, messze Barsból Hat hosszú hónap óta harcol: Hazulról semmi üzenet. Elmúlt az ünnep, a karácsony, Mióta néznek át a rácson A muszkával farkasszemet. Sok Jancsi, Miska, Gyurka, Pista, Sok jó gyerek, mind kálvinista; Köztük csak arról folyt vita: „Jön már a husvét. Fáj a lelkünk. Most sem lehet hát énekelnünk? Miért nincs itt egy lévita? Szivünk szomjazza rég a szent igéket: Uram, akarnánk már dicsérni téged.“ Egész árok csupa sóhajtás . . . Meghallja ezt egy szürke pajtás, Deres, mogorva katona. Végig néz rajtuk méla szemmel, A homlokán egy hosszú sebhely, Az arca ettől marcona. Bús lelketek soká ne várja, Elviszlek én a Golgotára, Ti jámbor barsi pásztorok.“ Volt lévita, aki papolt már, Az árok mélyén zúg a zsoltár, Örömmel fújja száz torok, Mint egykor, otthon, a kopott padokba’: ,Te benned bíztunk eleitől fogva.“ Aztán tartott egy szent beszédet, Hazáról szólva annyi szépet, Csak úgy tüzelt a lévita; De hogy az ének átszivárog, Mozdul az első muszka árok, Felzúg a harci trombita. ,Ne féljetek — mond szónokolva — Bár az ellenség, mint a polyva, Borzadjon bár a csont, velő, Mienk a dal, a győzedelmi,
