Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-14 / 2. szám
10. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. kel felelne. Azt bizonyára senki előtt nem kell hangsúlyoznom, hogy szeressük családtagjainkat, hazánkat, hisz ezek szerelme emészti lelkünket, hanem arra kérek mindenkit, a mentő szeretet karjait is nyújtsuk ki ez új évben. A háború kötelességünkké teszi azoknak befogadását, kiknek földi gondviselőjük érettünk áldozta fel életét. S mindenek felett szeressük önfeláldozó szeretettel egyházunkat. Ezt tennünk egyik legszentebb kötelességünk. Ha a Krisztus nekünk életet adott, mi adjuk oda neki szivünket! Kevés amit Írtam, de utravalónak épen elég. A többi az önvizsgálat munkája. Kérdezze meg ki-ki magát: megmaradt-e számára a hit, a remény és szeretet, e három? Ha igen, akkor ragadja meg segítségükkel a Krisztust. Ő a legbiztosabb utitárs. Ha pedig valaki azok nélkül érzi magát, könyörögjön: „Légy irgalmas nekem!“ Jézus megkönyörül és lesz segítő utitárs. Gy. E. A nevelés szándéka vezesse munkánkat! A vallás- és közoktatásügyi miniszter úr a Néptanítók Lapja múlt évi 52. számában szólt a tanítókhoz. Mondhatnánk, hogy kiáltványt intézett hozzájuk. A nagy megpróbáltatás után, amelyben kínlódunk; a tömérdek veszteség után, ami éppen a javakorban levő férfiak eleste, vagy megrokkanása miatt szakadt ránk, már most is, de a háború után is évtizedeken át — még ha állandóan a béke napja mosolyog is ránk — nagy erőfeszítést igénylő, erős munka vár nemzetünkre. Erre a munkára alkalmassá tenni a jövő nemzedéket: nagyszerű, lelkesítő feladatuk a hivatásos neveőlknek, akik közé a miniszter úr zárójelben az óvónőket, tanítókat, tanárokat sorolja. Hát mi: lelkészkedő papság, nem tartoznánk-e a hivatásos nevelők közé? Bizonyára oda tartozunk. Sőt megkülönböztetett módon oda tartozunk. Azért hát a példabeszéd szerint: a fiamnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle — nekünk is értenünk kell a miniszter úr szózatából. Ki kell vennünk a részünket a céltudatos nevelés munkájából. Nem szabad megengednünk, hogy e téren a lelkészeket háttérbe szorítsák, vagy éppen leszorítsák a munkamezőről az óvónők, a tanítók és a tanárok. Nekünk velük karöltve kell haladnunk; sőt, ha csak lehetséges: az élükön ! A miniszter úr hangsúlyozza, hogy „Az iskola egész munkájában a nevelés szempontjának kell uralkodnia s hogy a hivatásos nevelők nem érhetik be a kiszabott órák pontos megtartásával . . .“ Természetesen a pontatlan megtartásával még kevésbbé. Eddig se lehetett közönyös se az igaz hazafira, se az igaz istenfélő emberre, hogy milyenné fejlődik a növekedő nemzedék; ma meg, a népeknek szédületes versenyében fokozott mértékben nagyjelentőségű. Jó hazafi és igaz istenfélő ember eddig is érezte a felelősséget, ami elsősorban ugyan a nevelés szolgálatában álló intézményekre és egyesekre hárult, de tulajdonképpen minden egyes honpolgárt is terhelt, most még jobban, most teljesen át kell éreznie. Ebből a szempontból kivánja a miniszter úr, hogy „A nevelés szándéka vezesse a tanítást is. Ez nem lehet puszta ismeretközlés.“ A mi tanításunk, a lelkészek igehirdetése még kevésbbé lehet puszta ismeret közlése ; pusztán a hittételek megtanítása. A példa tanít igazán, mert a példa vonz! Az óvónőknek, tanítóknak és tanítónőknek, meg a TÁRCA. Isten gondja az egyénre. (Folytatás) III. Az a nehézség, melybe sokan beleütköznek, amikor megpróbálják elgondolni Istennek egyéni gondoskodását, még bonyolódik az által, hogy nemcsak kicsinyek vagyunk, hanem megszámlálhatatlanul sokan is vagyunk. Ilyen rengeteg embert hogy ismerhet Isten egyenként ? Ez a nehézség egyik leggyakoribb botránkozáskő az imádkozás útjában, pedig egyszerű kimondása is már elég cáfolat lehetne. Nemde, nyilván a magunk emberi képére és hasonlatosságára akarjuk formálni Istent, amikor azt tesszük fel róla, hogy képességei nem felelnek meg a feladatainak? „Nekünk nehéz egyéni érdeklődést ápolnunk sok ember iránt — így gondolkozunk — ezért hát Isten se képes arra.“ Az emberi korlátoltságnak ez az együgyü, gyermekes átvitele Istenre, ez a félelem, hogy Isten aligha birkózik meg annyi ember gondjával, nem a világosan gondolkodó észből, hanem éretlen nem-gondolkozásból származik. „Volt egyszer, hol nem volt, egy öreg asszony, annyi gyermeke volt, hogy már nem tudott mit csinálni velük.“ Ilyen óvodai mesék anyagából alakítjuk ki Istenről való fogalmunkat? Segítségünkre lesz Isten egyéni gondoskodásának felfogására — ami minden eleven, komoly imádsághoz nélkülözhetetlen — az, ha megfigyeljük, hogy a tudás, amint lépésről-Iépésre halad a mindentudás felé, mindig azon van, hogy egybefolyó tömegeket különálló egyedekre bontson és mindegyikkel külön foglalkozzék. Ha egy tudatlan analfabéta belép egy könyvtárba, nem lát ott mást, mint könyvek hosszú sorait, melyekben észrevétlenül elvesznek az egyes könyvek. De ha megjön a könyvtáros, a könyvek ismerője és barátja, ő mindegyiket egyenként ismeri. Minden kötethez külön gondolattársulásai vannak; ismeri a kiadásukat, az értéküket, a tartalmukat, a szerzőjüket, a céljukat. Leveszi a polcról egyik könyvet a másik után
