Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-15 / 15. szám
15. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 117. oldal. IRODALOM. Jézus föltámadása. A pápai református főiskola Deáky-díjával jutalmazott pályamunka. Irta: Tildy Zoltán ref. papnövendék. Pápa, 1916. 87+1 L Ára 2 K 50 f. A nagysallói gyülekezet hires lelkésze, a katholikus főpapokkal jó barátságban levő Deáky Gedeon nem csupán a maga számára szerette és művelte az irodaimat, hanem előrelátó bölcseséggel arról is gondoskodott, hogy főiskolánk dolgozni szerető és képes növendékei is közzétehessék tanulmányaik gyümölcsét: 1835-ben alapítványt tett, hogy annak kamataiból arra érdemes pályamunkákat nyomtassanak ki. Az első ifjú, aki a pályadíjat megnyerte Kiss Gábor, a későbbi pápai lelkész volt, munkájának cime: Pál apostol nézete a házasságról, 1845-ben jelent meg- A zóta ez alapítvány költségén — bizony nagy időközökben, ami a bírálat szigorúságának tulajdonítható — kilenc értekezés jelent meg. Tildy még az 1914—5. tanévben pályázott müvével, mely a mostani nehéz nyomdaviszonyok miatt csak 1917 elején jelenhetett meg. i A nagy téma, mely, amint előadásából kitűnik, nek komoly életkérdés is, igen sok kutatás tárgyát képezte az elmúlt évtizedekben. Tildy buzgón tanulmányozta a megfelelő fontosabb és hozzáférhető magyar és idegen (főleg német és angol) nyelvű szakmunkákat és általánosságban szólva igen olvasható, nyugodt íárgyalású, szolid alapokon nyugvó munkát alkotott. Mindjárt megkapó a Pascalból vett jeligéje: „Az emberi dolgokat azért kell megismernünk, hogy szeressük, az istenieket azért kell szeretnünk, hogy megismerjük őket.“ Ebből megsejthetjük, hogy az író nem nagyokat akar mondani, nem is akar minden áron magyarázó erejének a problémáját tartalmazza. 3. A vallásos képzelet munkája s egyúttal a vallásos érzelem szemléleti szükséglete az aesthetikával hozzák kapcsolatba a vallást. 4. Végül a vallás életformáló ereje, a vallásos egyén gyakorlati magatartása a vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyának a problémáját veti felszínre. Mivel épen ez az utóbbi probléma képezi tanulmányunk tárgyát, a többit csak futólag érintettük, a legkevésbbé se vonva ezzel kétségbe azoknak fontosságát. Az eddigiekből világosan kitetszik, hogy a vallás helyének kijelölésénél miért támaszkodtunk a vallás psychologiájára és miért nem rationalis utón kerestük meg a tiszta vallást. A vallásban elsősorban lelkiállapotról, psychologiai folyamatról van szó. E lelkiállapot pedig csak psychologiailag irható le. E psychologiai folyamat figyelmen kívül hagyásával bármit mondunk is a vallásról, az csak a külsőre, a ruhára vonatkozhatok, csak arra, amit e psychologiai folyamat termel, ami belőle kikristályosodik, ami ennek gyümölcse. eredeti lenni, hanem alázatos lélekkel vizsgálódik a nehézségek között, melyek témájával kapcsolatban felmerülnek. Szerző meggyőződéséből folyik, hogy munkája nagyrészt apologetikus jellegű. Az apologetikus elem azonban nem akadályozza, hogy be ne vallja tudatlanságát ott, ahol a tudatlanság bevallása az igazi bölcseség. Az értekezés világos terv szerint halad; a bevezetés után, melyben kijelöli feladatát és vázolja módszerét, áttér a föltámadás történeti bizonyságaira; tisztában van a nehézségekkel, melyekkel szembe kerül, ilyen nehézség, hogy „magát a föltámadás lefolyását egy újszövetségi író sem beszéli el“, továbbá, hogy „az üres sir lényére János evangélistán kívül egyetlen Írott bizonyságunk sincs, amely szemtanútól eredne, így tehát a föltámadás történeti bizonyságai nem egészen teljesek.“ A vizsgálódást egészen jogosan és helyesen, Pállal kezdi, mivel a keletkezési időt tekintve a történeti bizonyságok között Pál levelei állanak első helyen. Megállapítja, hogy I. Kor. 15-ben a bizonyítás tárgya nem Krisztusnak, hanem az embernek a föltámadása és megmagyarázza azt a tényt, hogy miért nem egyezik meg az apostolnak a megjelenésekről szóló értesítése az evangélisták híradásával. Szerinte ennek az az oka, hogy -Pál nem sorol fel minden megjelenést, amiről neki tudomása volt. Az evangélistákra térvén át, Márkot veszi elő legelőbb, foglalkozik a 16. fejezet csonkaságával és azt a felfogást vallja, hogy a 8. verssel nem volt vége az evangéliumnak. Máténál kiemeli a missziói parancs eredetiségét, de úgy gondolom, hogy érvelése nem döntő; itt nagyobb apparátusra lett volna szüksége, mert újabban erősen támadták e helyet. Lukács tárgyalásában összefoglalja a) az evangélium, b) a Cse-Kétségtelen, hogy ez a psychologiai lelkiállapot, mikor reá lép az intellektuális síkra, mikor beleviszi a maga sajátos érzelmi tónusát az észnek a világról alkotott felfogásába, mikor átszövi azt a maga örökkévalóságból táplálkozó s e világ zűrzavara fölé emelkedő lelkületének aranyszálaival, akkor már alkalmat ad a rationalis kritikára, akkor már olyan területre lép, melyen nem ő az úr, melyen neki csak, hogy ügy mondjuk, a művész szerepe jut. O az, aki a rationalis világképben felismeri a lelket, az életet, mint ahogyan a művész intuíciója meglátja a holt anyagban az eszményi formát. De még itt is a lelkűiét a fő, itt is az az egyetlen magyarázó. Ha ettől eltekintünk, csak élettelen formulákhoz jutunk, melyekben az intelligentia erőfeszítése megsejtheti ugyan a tartalmat, de magába felvenni nem tudja. Mert ez a lelkiállapot és ennek kihatása olyan synthesisben egyesülnek a vallás mélyén, melynek elemei csak annak számára léteznek, aki egy egészen más álláspontra helyezkedik. Ekkor a lelkiállapot ide-oda ingadozó, céltalan, üres emotiová,
