Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-17 / 51. szám

51. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 407. oldal. voltam bátor reámutatni a kivitel, a megvalósítás mó­dozataira, csak röviden ismétlem, mintegy biztatásul közlöm, hogy 50—60 theologus felszámítható tartásbér­­egyenértéke 10—12 ezer korona, melyre 150—200 ezer korona törlesztéses kölcsön vehető fel; főgimnáziumi célokra átadandó ez idő szerinti theologiai helyiségek értéke 50—70 ezer korona; ókollégium értéke ugyan­annyi legalább; ezek már magában legkevesebb 300 ezer korona értéket képviselnek, melyből minden való­színűség szerint ki kerülne az építkezés s az esetleg hiányzónak pótlására, igénybe vehető lenne lelkészek 20 koronás hozzájárulása = évi 6000 korona és lélek­­számszerinti 4 fillér = 8000 korona. S még nincs felvéve e számításban két tényező, ta­lán mindennél fontosabb, minden forrásnál bővebben csergedező: híveink, világi kitűnőségeink hozzájáru­lása s főtisztelendő Püspök úr fáradhatatlan gyakor­lati leleményessége! Aki a 100.000 korona jubiláris alapítványt már eddig is csaknem teljes egészében összehozta, megteremtette egyedül egymaga, az talál utat és módot e közkivánalom, e magasztos cél meg­valósítására is, az előtt nincs elérhetetlen semmi, ami jó, szép és hasznos. Meg lesznek, bizonnyal meg lesznek tehát internátu­­saink is: egy ilyen magasztos célokban az egész ke­rület. Hisszük, reméljük, hogy nem hiába létesítjük ez intézményeket; nem maradnak üresen azok, mint a kolozsvári theologiai internátusról olvassuk, hogy be­iratkozott összesen 24 növendék s hatnak jelenlétében nyitották meg a tanévet! Szomorú jelenség. Leverő számok, megdöbbentő tünet. Erdély közel ötszáz pap­ságának mégegyszer annyi létszámú theologusra lenne szüksége, mint nekünk vagy Tisszáninnen-, vagy Duna­­melléknek. Se tanító, se iskola, maholnap sem lelkész, csak elnémult harangok! Nem tehetek róla, kitör belő­lem a keserűség ... az aggodalom . . . Nem a táma­dás, az össze nem férő viszketeg, az nekem nem ter­mészetem. Csak a hittestvéri együttérzés, csak a hit­­felekezete, hazája sorsa felett kesergő érzés adja aj­kamra a panaszt, a kifakadást, mondatja velem ismé­telten a meg nem cáfolt meggyőződést, hogy Erdély­ben nem felel meg fejlesztő, nemesítő, nemzetfenntartó hivatásának a kálvinista közszellem, ott hibák veszedel­mek vannak szervezetben, egyesekben . . . üres theo­­logia, feladott iskolák, elnémult harangok, szomorúan beszélő bizonyságok! Egyházkerületünk menjen, haladjon duzzadó vitor­lákkal, tettre kész erős akarattal kitűzött nemes célja, a haladás, a tökéletesedés, a minden téren áldásos fejlődés és fejlesztés felé. Patay Károly. A most folyó világháború hatása a magyar ref. egyház vallásos életére. — A komáromi egyházmegye lelkészegyesületének pályázatán pályadíjjal kitüntetett mü. — 111. Az egyházi adózások terén is „mindenek ékesen és jórenddel folynak“ ; sőt sok helyen jóval is magasabb egyházi adót vállalt magára népünk, hogy a magas életárak kifizetése következtében az egyház költség­­vetése hajótörést ne szenvedjen. Máshol a pénzben szedett egyházi adó helyett legalább is kétszeres ér­tékű termény beszolgáltatását vették gyakorlatba. A sok helyettesítési tiszteletdíjak s a mind sűrűbben hall­ható és olvasható háborús segélyek megszavazása is bizonyíték amellett, hogy népünk áldozatoktól sem riad vissza, ha az Isten ügye úgy kívánja. Meggyőződésem, hogy népünk vallásos élete mé­lyebb, idvességesebb ma, mint volt a háború előtt; zása . . .“ Mintha nem keringene ereiben vér, hanem csak mesterséges utón volna élte fenntartható. Ilyen szomorú perspektíva tárul elénk 1916 október 31-én. Kérdezhetjük joggal, van-e hát a mi protestáns egyházunknak jövője ? Van, mert a reformáció örök. A jövő rajtunk fordul meg és azon, hogy megértjük-e, mit jelent reformáltnak lenni. Ha egyházunk jövőjét pusztán anyagi erőinek gyarapodásával akarjuk bizto­sítani, lassanként kihal belőle az életerő; ha pedig csupán új meg új theologiai rendszerek propagálásá­val, akkor filozófiai iskolává sülyed. Csak úgy remél­hetünk biztos jövőt, ha evangéliumi szellemben élünk, amint azt a „reformációnak“ nevezett erős szellemi ki­­lendülés újra felragyogtatta. Vajha egy ilyen nap újra reánk vetődnék az evan­gélium sugára s felelősségérzetünk szivünkre nehe­zülne ; keresnők az élet értelmét és célját. Amint szük­sége volt Istennek az üdvmunka elvégzése céljából Jézusra; Jézusnak a tanítványokra, Ignaciusra, Lutherre, Kálvinra, Antipászra s a többi nagy névtelenekre : szüksége van reád is, mert neki munkások kellenek. Foglalj helyet az egyetemes üdvért küzdő hadsereg­­nen; nem mondok merészet, midőn az „egyetemes“ jelzőt használom, mert a reformáció átlépte a szűk egyháziasság határait, minek legfényesebb bizonyítéka Prohászkának, a székesfehérvári katholikus püspöknek a bécsi eucharisztikus ünnepek alkalmával bátor fel­lépése, ki merész volt a reformátorok diagnózisát meg­ismételni: „a világ beteg, jóllehet mi volnánk ar or­vosai, betegápolói, kezeink között nem gyógyul a be­teg.“ A római katholicizmus, mintha évszázadok mu­lasztásait akarná helyrehozni, hatalmasan reorganizálja erőit azokkal az eszközökkel, melyre egykor pereátot kiáltott. Csak mi, protestánsok, nem akarjuk megérteni az idők jelét? Csak te, protestáns ifjú, te akarod ki­vonni magadat a munkából ? Megelégedhetnél a refor­mátorok munkájával — melyben semmi részed sincs ? Azt hiszed a hid a hit békességes biztonság a jelen,

Next

/
Thumbnails
Contents