Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-26 / 48. szám
386. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. csak így nevezték a háta mögött, legyőzte a szégyenérzést s hogy jól kiénekelhesse magát s talán, hogy a lelkiismeretén is könnyítsen, el-elvegyült a kálvinista templom látogatói között. Énekes természete erőt vett rajta munkaközben is. A szőlőhegy járó-kelői gyakran hallották az öreg Fülei szép hangját künn a szőlőben. De a családban sohasem. Az otthon örömeit nem ismerte. Az Isten a családban megverte. Házastársa állítólagos hűtlensége, gyermekeinek engedetlensége keserű poharakkal kínálták, valahányszor a házába tért. Türelme eljutott az utolsó pontra. Elkeseredésében súlyos testi sértést követ el feleségén, amiért a törvényszék egy évi börtönre Ítélte. Beszélő tragikum. A férj sújt, hogy büntessen az Isten helyett. Bűnhődik az egyik bűnös ember által. Meglakol a hős is a törvény által. Az Isten büntetése ez mindkettőn. Van egy szemmel nem látható büntetés is. A lélek fájdalma, a bűntudat emlékező és okszerűen következtető töprengése, amikor a bünhődés eredeti magvát, első okát keresi és találja meg a vádaskodó lelkiismeret. Nevezett atyánkfia hitehagyásában látja a főbűnt, amiért az Isten most bünteti. Családjától a bűntett után végleg elvált, más községbe költözött s még a büntetés elszenvedésének megkezdése előtt a törvényes formák megtartása mellett visszatért egyházunkba. Visszatérését meghatóan örökíti meg az az egyezer korona értékű adóslevél formájában tett alapítvány, melyet a kaposszentbenedeki és újlaki egyházak javára és részben jótékony célra adományozott a sorrend szerint 700—200 — 100 K megosztással. Lehetetlen az adományozó vallomása alapján a kívánatéra általam megirt alapítványi levélből nem idézni a következőket: Röviden örökítem meg és teszem azon vallomást, hogy az isteni gondviselés engem kemény próbák és kinos lelki-testi harcok elé állított egész életemben. A gonosz, mely idvezítő Jézusunkat is megkísértette a pusztaságban, hogy az örök Isten akaratától elszakítsa, engem is üldözött s a vele való folytonos és egyenetlen tusakodásokban telt el életem. Hátam mögött 72 esztendő van. Boldog gyermekkor, hányt-vetett ifjúság, reménységeimben keserű csalódás, szerencsétlen házasságom s boldogtalan családi életem gyehenna-tüze lángol azon a sivatagon, amelyen keresztül vergődtem s amelyben a Sátán erőtlen hitemet, ingatag lelkemet ugyannyira leverte, hogy Istenemmel perbe szálltam, vallásomat megvetettem, református egyházamat, amelyben felnőttem, atyáim hitét, melyben nevekedtem, bűnös könnyelműséggel elhagytam, megtagadtam. Hiszem, hogy az emberi szív nyugodalmát, a békesség állandóságát s a megelégedés minden földi kincsnél drágább gazdagságát ezen vétkeim miatt nem nyerhettem meg. De tudom azt is, hogy ily teherrel és adóssággal a földi élet után elkövetkező idvesség és kegyelem elveszésével is jár a számadás. Éppen azért könyörült rajtam az Úristen. Lelkiismeretem feddése, a Szentirás olvasása, a keresztyén vallás tanításaira, a gyermekkoromban vallott hitelvek igazságaira való visszatekintés által segítségemre volt az Ö szent lelke. Az Isten kegyelme szent jelének és áldott pecsétjének tekintem azon pillanatot, midőn az örök evangyéliom hitre vezérlő világossága mellett visszatérhettem újból az elhagyott református egyház kebelébe. Hiszem, hogy jó és igaz az Isten és megbocsát nékem. Hiszem, hogy amikor lábamat ismét arra a „szép egyenes kőre“, arra a „fundamentumra“ helyeztem, mely az Ur Jézus Krisztus, ezen lépéssel én is a jobbik részt választom. Csak az igazság útjában található vénség a szép és ékes korona. Vajha megtaláltam volna én is ezt a koronát! Vajha az Úr az Ő orcájának világosságát és az ő ösvényét megmutatná nékem végképpen, hogy járhatnék azon és el ne tántorodnám arról, mig e földön élek! Hittel és reménységgel adok hálát velem közölt segedelméért az Úrnak. A boldog lelkek örömével éneklem: Isten az én kővárom ; ő életemnek oltalma; minden gonosztól megment engem. Kívánjuk, hogy börtönében legyen valóban világossága és reménysége az Isten ! Egyházunknak pedig adjon hű tanítókat és pásztorokat az Úr, hogy legyenek, akik a gyermekek és ifjak vallásos nevelésére, a biblia- és énektanításra, a hiterősítésre lelkiismeretes gondot fordítsanak. Ezektől függ azok élete és egyházunk jövője. (Kaposszentbenedek.) Kovács József lelkész. IRODALOM. Az úrvacsora kérdése. A református konventi vita megvilágítására. Irta: dr. Lencz Géza egyet, tanár, debreczeni ref. theol. igazgató. Debreczen, 1916. Hoffmann és Kronovitz könyvkiadóhivatala. A 33 lapra terjedő füzetben „A kérdés történeti és kritikai ismertetése“ c. fejezetben szól a tudós szerző arról, hogy az utolsó zsinat határozata folytán az egyetemes liturgiaügyi bizottság a többek közt elkészítette az úrvacsora szertartására vonatkozó javaslatot is. E bizottság javaslatával azonban szembe helyezkedett a püspöki kar, mert a bizottság „csak annyi hittartalmat vett bele az úrvacsorái kérdésekbe, amennyit bármely embernek hite megbir. Puszta lélektani folyamat kifejezőivé tette a felteendő kérdéseket, melyeknek az üdvtörténettel csak a kifejezések szerint van összefüggése, anélkül, hogy azoknak a történeteknek jelenre vonatkozó érvénye elismertetnék . . .“ „Úgy látszik, a püspöki kar álláspontja az volt, hogy a kérdéseknek az egyház dogmatikai hittartalmát kell kifejezésre juttatniok; vagy más szavakkal: hitvallástételnek kell azoknak lenniök . . .“ Aztán kifejti a szereztetés szavainak értelmét; részletesen ismerteti, mi volt az úrvacsora
