Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-19 / 47. szám
376. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. hatatlannak kell minősítenünk s a katonai lelkészeinek s viszonosság és egyenlőség alapelvei szerinti rendezését a nagy nyilvánosság védelmének, segítségének, az országgyűlés bölcseségének és a király igazságosságának és jóságának palládiuma alá kell állítanunk. T. Választmány! Sok nyomorúságunkba és keserűségünkbe, mint a villám hasított bele az erdélyi menekülés szomorú története. Nem szándékom a csapásból bárki ellen is vádat emelni. Meg kell nyugodnunk abban, hogy a hadvezetést az erdélyi invázió előtt már nagy elmék céltudatos geni-je irányította s a csapásra következett győzelem elégtételében ki kell engesztelődnünk. Annyit nyugodt lelkiismerettel elmondhatunk, hogy előttünk nem csillant meg olyan könny, amelyet le ne töröltünk volna. A megvert pásztorok elszéledt nyájait s az elszéledt nyájak megvert pásztorait szeretettel s nemcsak a szó vigasztalásával, de a cselekedet segítségével is vontuk kebelünkre és sorsuk ezután is a lelkűnkhöz marad forrva. Örömmel ragadunk meg minden alkalmat, amely a segítéshez s a segítés révén a testvéri szív boldog kielégültségéhez nyitja meg az útat. Az V. t.-c. 140. §-ához. Az egyik egyházmegye által fenntartott gimnázium tanára pert indított az egyházmegye, mint fenntartó testület ellen, a k.-i törvényszék előtt keresetbe véven a fizetéséből 16 évvel ezelőtt állítólag jogtalanul levont összeget és természetben birt lakásába 19 évvel ezelőtt beruházott összegeket. Alperes egyházmegye a Pp. 180. § 1. és 3. pontja alapján pergátló kifogást emelt a kir. törvényszék illetékessége ellen, vitatván, hogy az egyházi V. t.-c. 33. § 5. és 7. pontjai szerint az érvényesített igény feletti bíráskodásra az egyházi közigazgatási bíróság bir illetékességgel és hatáskörrel. A törvényszék a pergátló kifogásnak helyt adott és a pert megszüntette. A törvényszék Ítélete ellen felperes tanár felebbezéssel élt, felebbezésében hivatkozott az egyh. V. t.-c. 140. §-ára, mely szerint a közig, bírói eljárás alá tartozó igények az egyházi bíróságok előtt csak az igény keletkezésétől vagy érvényesíthetövé váltától számított három év alatt érvényesíthetők. E törvényszakasz alapján vitatta, hogy a 3 év elteltével, de a magánjogi 32 esztendős elévülési időn belül az igény elbírálására a világi bíróságok bírnak illetékességgel. A p.-i kir. ítélőtábla P. 672/1916. sz. ítéletével az első bíróság Ítéletét indokainál fogva és azért is helyben hagyta, mert az „V. t-c. 33. § 5. pontja a hivatali fizetések kiszolgáltatása körében felmerülő vitás ügyeket általában a közig, bírói eljárás alá utalja és ennek a rendelkezésnek hatályán mit sem változtat az, hogy ugyanezen t.-c. 140. §-a az egyházi közigazgatási bírói eljárás alá tartozó igények érvényesítésére az elévülést illetően az általános magánjogi szabályoktól eltérő intézkedést tartalmaz“. Polgári perben az időfolyásnák magánjogi igényekre nézve az a kifogással érvényesíthető hatása van, hogy az igény az érvényesítésre fennálló határidő elteltével megszűnik. Ez a határidő már az Anjouk kora óta 32 év, az egyházra 40 év, a kincstár számára 100 év. A p.-i kir. ítélőtábla idézett ítéletében pedig azt mondja ki, hogy a mi zsinati V. t.-c.-ünk 140. §-a a hivatali fizetések kiszolgáltatása tárgyában felmerülhető igények érvényesítésére három éves határidőt szab. Az a magyarázat, amelyet az V. t.-c. 140. §-ának a p.-i kir. Ítélőtábla adott, többféle aggályra adhat okot. Nevezetesen felmerülhet az a kérdés, vájjon a zsinatnak, mely az 1904. év február hó 9. napján kelt felirat szerint csak az egyházi törvénykezés szervezetének rendezését tűzte célul maga elé, jogában állt-e és emellett célja volt-e anyagi jogi rendezéseket is hozni ? Felmerülhet az a kérdés is, hogy egy törvényben, mely a dolgokat saját szempontjából tekintve ítélje meg. így mindjárt a 15. lapon azt állítja, hogy az egész reformáció-mozgalom célja: „A szellemi individualismus és a lelkiismeret absolut souverainitásának megerősítése“ és a 20. lapon a reformációt úgy magyarázza, mint „a tiltakozás egyszerű mozgalmát a hit dolgában való tanszerű autoritarismus ellen. Ez az elfogadása csupán annak a két iránynak, amit Isten és a biblia képvisel; ez a vallásos individualismus visszakövetelése, ez a lelkiismeret szabadságának proklamálása“. Aligha fogja valaki is tagadni, hogy a lelki individualismus és a teljes lelkiismereti szabadság a reformáció keletkezésének következményei voltak, melyek sokak szerint annak legértékesebb gyümölcsei; mégis a kiindulási pont egészen más volt, t. i. Luther küzdelme a kegyelmes Istenért. És mivel Luther ezt az Istent az apostolok és az egyházalapitó Pál leveleinek segítségével megtalálta, az út, amely a reformációt a páli tanok egyházáig vezette, éppen olyan következetes fejleménye Luther működésének, mint az a másik, amely az egyesek lelkiismereti szabadságához vezet. Minderről azonban Giran nem tud semmit, mert az ő felfogása szerint a reformáció az egyesek lelkiismeretének az egyház gyámkodása alól való fölszabadítása és éppen ezért számára Luther és Kálvin csak addig reformátorok, ameddig ebbe a keretbe beleillenek. Minden, ami bennük egyházi, az szerinte hanyatlás és visszaesés, mely méltatlanná teszi őket arra, hogy a megtisztelő reformátori nevet viseljék. Az ő helyükbe lép Castellio „a szabadelvű és laikus reformátor“ (290. 1.) Ezt mondja Giran könyvének egyik alcíme is Les deux Réformes: Luther és Kálvin reformációja, az egyházi, az orthodox és éppen ezért téves, az igazi, a liberális, a népszerű reformációval állíttattik szembe; sőt egy különösen merész megjegyzésben (205. 1.) a kálvinizmust általában a „reformáció beteges kinövéséinek mondja. A kettős reformációról való ezen új felfedezés érdekében kell Castelliot erőszakkal reformátorrá előléptetnie, ezért
