Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-11-19 / 47. szám

47. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 375. oldal. úgy ér valamit, ha az élmények hitbeli forrása, moz­gató ereje, irányozója, komolyságának igazolója a ke­­resztyénség objektiv tartalma, históriai bizonyságai. Ezek nélkül: a feltámadott Isten-Jézus nélkül hitetheti magát erkölcsi tökéletességgel, sőt a ledegradált egy­szerű názáreti rajongónak még föléje is képzelheti ma­gát ; de a tudománya csak szellemeskedés lesz, nem evangéliumi hatalom ; a hite csak jó érzés lesz, nem pedig minden szenvedésen és halálon diadalmaskodó boldogságos erő. A keresztyénség természetesen szubjektivizmus is; de a szubjektivizmus önkénykedé­sét az üdvkijelentés objektiv bizonyságaival helyezi az isteni felsőbb hatalom megnyugtató rendelkezése alá. A református lelkészi kar anyagi helyzetét a háborús viszonyok a sivárság leglélekölőbb színvonaláig sülyesz­­tették alá. A lelkészi kar a legfokozottabb munka terhe mellett ki van szolgáltatva olyan anyagi gondoknak és nélkülözéseknek, amelyekkel napról-napra megküzdeni a lélek egyensúlyának veszélyeztetésével azonos. A hiva­talnoki kar minden rendű és rangú kategóriáiról tör­tént intenzív gondoskodás, a hadisegély kiemeli az éhség és ruhátlanság gondjai közül a küzdő katonák itthon maradt családtagjait s az elhunyt hősök árváit, özvegyeit, a nép kezén valósággal eláradt a megtaka­rított pénz fölöslege: jóformán mi maradtunk csak ár­vák és olyan elhagyottak, akikre a gondoskodás alig nyitja reá az ajtót. Hálásan fogadtuk azt a 250.000 koronát, amit min­den tiszteletet megérdemlő miniszterelnökünk a hadi­­segély-alapból kiutaltatni kegyes volt; de ha megtekint­jük, hogy ebből, csak 4 tagú családokat véve alapul, 2000 lelkésznek egy-egy családtagjára naponta 9 fillér esik, akkor be kell látnunk, hogy az a segély egy lélekzetvétel megkönnyítésénél alig tud többet jelenteni. Mi érezzük, hogy lelkészi karunk megtett s megtesz minden kötelességet az állam iránt, sőt hogy áldoza­taink a kötelesség mértékét messze túlhaladják. Tuda­tában vagyunk annak, hogy reánk az új Magyarország kiépítésében tiszta magyar nemzeti tartalmunk és tisz­tes családunk révén megkülönböztetett hivatás vár. Ennek a hivatásnak a betöltésére anyagi gondok kö­zött vergődve, gyötrődve nem lehetünk képesek. Meg kell ezt az államnak érteni. Bizonyára meg is érti. Bí­zunk államférfiaiban s a családi pótlék és háborús se­gély iránti igényünkkel amilyen önérzetesen, épen olyan bizalommal fogunk eléjük állani. Azok után a megszégyenítő, megalázó tapasztalatok után, amelyeket a tábori lelkészet terén szereznünk kellett, elérkezett az idő, hogy sebeinket feltárjuk a nyilvánosság előtt. Minden bajnak a kútforrása az, hogy a református katonai lelkészet a külön status szervezettségét nélkülözi. A katonai, tábori lelkészet idegen vallású vezetősége nem képviselheti sem termé­szetszerűleg, sem joggal a mi egyházi érdekeinket és hogy nem elfogulatlanul képviseli, mutatja tábori lel­készeinknek a lélekszám aránya alatt maradó száma, a magasabb rangosztályoknak mellőzöttsége, tanúsítják azon református katonáink panaszai, akik a háború folyamán még a mai napig sem láttak református tá­bori papot s fájón mutatja a kitüntetéseknél szembe­szökő mellőztetés, amikor a katholikus tábori lelkészek 32%-a, a reformátusoknak pedig 6%-a nyert kitünte­tést ; pedig, hogy hűség és bátorság tekintetében, haza és trón lelkesült szolgálásában bármely más vallás is előttünk állna, azt bizonyára a tábori vikáriátus sem hiszi, s annak a feltevését is méltatlankodva kell vissza­­utasítanuk. Hogy a mi egyházi érdekeinket más érdekkörbe tartozó tényezők képviseljék, hogy a mi szükségleteink megállapítására és kielégítésére olyanoknak legyen döntő befolyása, akiknek eskü alatti kötelessége a lé­tünk alapjait is megsemmisíteni: ezt az állapotot tart­ság! Mit szóljunk végre ahhoz, hogy Giran (157. 1.) Kálvinnak egy du Poét-hez a navarrai királynő fő­kamarásához állítólag írt levelét, melyet annak idején Voltaire D’artigny abbénak és ez egy meg nem neve­zett jezsuitának írt le, egész vidáman fölhasználja, jól­lehet az egy emberöltő óta mint otromba hamisítvány ismeretes (Kálvin m. XX. 587. s köv. 1.) és egyik idé­zett mondatának stílusával is röktön elárulja, hogy nem Kálvintól ered. Itt a Kálvin elleni gyűlölet a szer­zőt már teljesen vakká tette. Harmadszor Girannál nemcsak a reformáció-történet egyes, nem éppen lényegtelen részleteinek ismerete hiányzik, hanem ezen szellemi mozgalomról való egész fölfogása előttem tökéletlennek látszik. Giran népiesen akar írni, mint azt előszavában nyomatékosan hangoz­tatja, ezért aztán Luther életét egy megjegyzésben (14.1.) következőképen állítja elé: „Luther (1483—1546) először szerzetes, aztán Witten­­bergben a filozófia és theologia tanára, egy Rómában való tartózkodása alkalmával megdöbben a római pap­ság romlottsága fölött. 1517-ben elitéli a búcsúkat és megszerkeszti 95 tételét, amelyeket a vártemplom aj­tajára szögez. A pápa, akivel eddig még nem szakított, Augsburgba rendeli, hogy követe, Kajetan előtt nyilat­kozzék. Egy Lipcsében tartott messzekiható disputa után a pápa átok alá veti; 1520-ban elégeti a bullát. A wormsi birodalmi gyűlésbe meghivatván, nem volt hajlandó tanításait visszavonni s erre száműzetett. A szász választófejedelem azonban éjjel kiszabadítja és Wartburgba viteti. Luther kilenc hónapig maradt ott...“ stb. stb. Aki, ha mindjárt egy megjegyzésben is, Luthernak 1521-ig való fejlődéséről nem tud többet mondani, arról föltehetjük, hogy azt az erőt, mely Luthert refor­mátorrá tette, nem tudta megérteni. Giran teljesen figyelmen kívül hagyja Luther belső küzdelmeit; sehol a legkevesebb törekvés sincs benne, hogy Kálvin taní­tását és kegyességét megértse. Megelégszik azzal, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents