Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-19 / 47. szám
374 oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. Megnyitó beszéd. — Az 0. R. L. E. 1916 november 14-iki választmányi gyűlésén tartotta: dr. Baltazár Dezső. — Szeretett Szolgatársaim! Az általános gyász ólomsúlya huzza alá a lelkünk szárnyait. A sok dicsőség bíbora is könnyekkel van átitatva s a diadalkiáltásba is belezokog a tenger fájdalom. A szörnyű próbáltatás keresztjét dicsekedő tűréssel visszük a győztes kibontakozás magaslata felé, de útközben nagy ideálokon kényszerít keresztültaposni a létért folytatott élet-halál küzdelem. Nemcsak az a seb fáj, amit mi kaptunk; hanem fájnak azok is, amiket mi adunk. Az emberiség szent szolidaritását sebzi halálra mindenik. Nemcsak a miéinkre, hanem az ellenségre borúló szemfedél is halált jelent. A halál pedig szomorú, különösen ha nem az Isten törvénye szerint végeztetett el. Halálról szólván, itt emlékezem meg arról a veszteségről, amely egyesületünket hűséges pénztárnokunk: Hajdú Zsigmond kidőltével érte. Érdemeit pénzügyeink rendezettsége tükrözteti s őrzi meg a jövőnek; de örökítsük meg mi is jegyzőkönyvünk lapjain. Örökítsük meg a Simon Ferencét is. Az ORLE. oszlop-apostolai közül való volt. Hív volt mindhalálig és vezér. Távoztával a szivünkből szakadt ki egy darab; mert bele volt nőve szeretettel. Azt a szándékunkat, hogy ez évben is tartsunk közgyűlést, a hadi helyzet paroxizmusa húzta keresztül. Annak az infernalis dühöngésnek közepette, amellyel minden oldalon reánk törtek ellenségeink, nem volt indokolt nagyszabású közgyűlést hivni össze; de az erdélyi betörés különben sem engedte volna a szándékot végrehajtani. A drágaság hihetetlen mértéke pedig illuzoriussá tette volna a megközelítőleg is teljes szám összejöttét. A múlt évi kongresszus alapvető munkája az 1917-ik jubiláris év alkotóprogrammját rendbe hozta. TÁRCA. l Cástellio Sebestyén s nem Kálvin volt az igazi reformátor? — Schwarcz Rudolf cikke után németből. — (Folytatás.) Ahogyan Giran Castelliót és Kálvint értékeli, annak másodsorban az az oka, hogy a reformáció korát nem ismeri elegendőképen. Mit szóljunk ahhoz, hogy vaskos könyvében Erasmust csupán ötször, mellékesen említi meg és egyáltalán nem teszi vizsgálat tárgyává Cástellio viszonyát annak theologiájához? Pedig ez olyan közelfekvő gondolat volt, amennyiben Coornhert Cástellio iratainak holland kiadója ezeket éppen ebben az irányban értékelte, mert Erasmusnak hive volt. Mit gondoljunk arra, amikor Giran a 180. és 242. lapokon azt adja tudtunkra, hogy a fői (fiducia, Vertrauen) és Az aktualitás homlokterébe került ügyeket pedig a vá_ lasztmány is elvégezheti minden alkotmányjogi skru pulus nélkül. Nem szándékozom megnyitó beszédem keretébe minden tárgysorozatbeli ügy érintését belevonni. Három ügyet érintek csupán. Az egységes liturgiát, a lelkészek anyagi helyzetét s a katonai lelkészetet. Az egységes liturgia utáni törekvést az egyház szertartásbeli és hitfelfogásbeli egységének természetes kívánsága hozta elő. A lelki egység azonban ott lehető, ahol a fundamentális kérdésekre nézve felfogásbeli azonosság uralkodik. Az egység kedvéért az adiaforák kiküszöbölhetők; de nem tehető félre az a lényeg, amely nélkül lehet ugyan egység, de ez már egy más névnek megfelelő testület egysége lehet. A feltámadás hite nélkül is lehet egység, de ez már nem keresztyén egyház lelki egysége lesz. Liberálizmusunhoz mindig hivek és következetesek voltunk, vagyunk és maradunk. Enélkül a keresztyénség törvényhez tapadt farizeizmussá sülyedne alá. Ám a liberálizmus nem jelentheti a meggyőződés objektiv alapjának nihilizmusát. A keresztyén liberálizmus kifelé megadhatja a tiszteletet a keresztyénség tartalmával nem egyező más vallásbeli felfogásoknak is, de a keresztyén egyház kebelén belől magára, a maga egészére és tagjaira vonatkozással tisztán és szilárdan kell. tartani az objektiv alapot, a tartalmi pozitívumokat, az üdvtörténelmi mozzanatokat. Ezeknek a sarka a feltámadás. Nem a lélek a feltámadása; hiszen idáig a pogány lélek szárnya is felemelkedik; hanem a test feltámadása. A lelket nem ölhetik meg. Az halhatatlan. A testnek hozott a Krisztus teljes hatalma feltámadást, hogy ez is viselhesse a földi élet utáni felelősséget az örökkévalóságban. Ha a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a prédikálásunk, de a keresztyén hitünk is. Az átéléses, a divatos élmény-keresztyénség is csak croyance (fides, Dogmenglaube) közötti különbség nem valami új, Ménégoz által felfedezett dolog, hanem ez már Castelliótól ered: „de itt egy Kálvin előtt ismeretlen tudomány volt. A hit rá nézve azonos volt a vallott dogmákkal“. Csodálkozva kérdezzük, vájjon aki ezt írta, hallott-e egyáltalán Lutherről, olvasta-e Kálvin Institúciójában a hitről szóló második fejezetet? Valóban sem Luther, sem Kálvin nem beszélhet kifejezetten ennek a kétféle hitmegnyilvánulásnak különbözőségéről, ám ezért mégsem lehetséges ennek ismeretét elvitatni tőlük és Castelliót tenni annak fölfedezőjévé. Az sem lehet, hogy Amsdorf (301) mint egy authentikus és autorizált kálvinista állíttassék elénk csupán csak azért, hogy annak egy tanítását, mely szerint a jócselekedetek az üdvösségre károsak, a gyűlölt Kálvinra lehessen ráfogni. Az a bizonyos Amsdorf, akit Kálvin Luther rossz szellemének tartott, akit „tébolyodott, velőnélküli emberinek nevezett (Kálvin m. XI. 774. 1.) valóban csinos bizony-
