Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-12 / 46. szám
46. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 369. oldal. lenül eltöltött földi életéből, már ez is méltóvá teszi a boldogult férfiút arra, hogy tisztelettel gondoljunk az ő lelki nagyságára, bölcseségére, hithűségére és keresztyéni józanságára. A lévai ref. egyház érdemes lelkésze így ir ő róla: „Nem hivalkodott erejével, érdemeivel, erkölcsi és szellemi súlyát mégis érezte környezete, mert tényleg értékes volt. Áldásos és hasznos munkájának szép eredményei mutatkoztak s ezek meg is szerezték számára az elismerés, a köztisztelet koszorúját úgy az egyház hívei, mint polgártársai részéről. Nem hivatalnok volt csupán, hanem igazi nevelőmester. Emléke áldott a lávái ref. gyülekezetben. Neve fénnyel lesz körülvéve minden időben a hivek körében.“ Ez az elismerés őszinte, mert attól származik, aki mint hivatalos ellenőrző, évek hosszú során át közvetlen közelből szemlélte a boldogult fáradhatatlan tevékenységét. Figyelemre méltó, hogy volt tanítványainak száma körülbelül 2060. Több mint egy évtizeden keresztül 90 — 100 — 110 gyermeket tanított egy maga, mindig atyai szeretettel, türelemmel, okossággal forgolódván a reá bízottak között. Ragaszkodtak is hozzá tanítványai mindenkor. Még azok is, akik fájdalmasan érezték igazságosan fegyelmező és büntető szigorának hatását. Igen, mert jóakarat irányította minden cselekedetét és ezt a jóakaratot még fenyítő eljárásában is érezték növendékei. Bár ő is „primus inter pares“ volt, mert a legjobban végezte hivatalos állásával együtt járó teendőit és paedagogiai képzettségét mintaszerűen tudta alkalmazni, értékesíteni gyakorlati szempontból, mégis tapasztalnia kellett — mint sok más elsőrendű szellemi munkásnak — hogy „nem a bölcseké a kenyér, nem az okosoké a gazdagság“ (Pred 913). Ö is nélkülözött, szűkölködött sokszor. Gyakran érezte az anyagiakban való szegénység sérelmeit, kivált működésének első évtizedében. Pedig hőn szeretett hitvese és családja jobbléteért az agrikultura terheit is vállaira vette és 8—9 évig békén hordozta. Naponként erősítette lelkét az Isten igéjének vigasztalásival és nem csüggedezett. Sőt reménytelen, felettébb aggodalmaskodó, bajokkal küzdő felebarátait is vigasztalta, bátorította a zsoltáríró szavaival: „lássátok az Urnák jóvoltát és kóstoljátok, mert bizony boldogok azok, kik Ő benne biznak“(Zsolt 344). Kevés .kivétellel az Énekeskönyv egész tartalmát könyv nélkül tudta és így az alkalmatosán mondott ige olyan volt az ő szájában, mint az arany alma ezüst tányéron (Péld 25n). Szóval ő bölcs volt a beszédben, példaadó a cselekedetben. Bár az ő ismert szerénysége tiltakoznék ellene az, igazság érdekében fel kell említenem, hogy 1880-tól 1896-ig elnöke volt a barsi ref. tanítóegyesületnek, mely mindenkor méltó vezérét tisztelte a boldogultban. Életrajzi adataiból közlöm, hogy 1839 okt. 27-én született Szalafőn (Vas m.), hol atyja Kutassy Ferenc szintén tanító volt. Édes anyja Magyar Zsuzsánna egyik régi, nemesi család sarja volt. A jó szülőket 5 éves korában vesztette el és így hamarosan érezte az árvaság nélkülözéseit a megboldogult. Felsőbb tanulmányait Pápán, a ref. főiskolában végezte. 1858-ban már a pápai elemi népiskola leánynövendékeinek tanításával bízatott meg. 1860-ban a somogykereki-i gyülekezet rendes tanítója lett. 1861-ben a bábonyi, 1866-ban a miszlai, 1873-ban a lévai egyház tisztelte meg bizalmával. 1904-ben vonult nyugalomba. A lévai ref. egyház igen szép „jubiláns egysektől, szenvedélyes harctól, nehéz szenvedésektől 1563 dec. 29-én meghalt. Férfi volt, akit megszerethetünk, ha foglalkozunk vele, az igazságnak becsületes keresője és Jézusnak kegyes tanítványa. De mi lett belőle Girannál? A XVI. század liberális keresztyénségének az emberek közül messze kimagasló védőszentje, reformátor, sőt tulajdonképen a reformátor, az egyetlen, aki erre a névre érdemes, mellyel eddig Luthert és Kálvint igazságtalanul tisztelték meg. Hogy tudta Giran ennyire túlbecsülni azt az embert, akinek szerénységét és alázatosságát ő maga is olyan nagyon dicséri? Ennek oka először is Girannak hőséért való igaz lelkesedése és az igazságos megbotránkozás azon igazságtalanság fölött, melyben annak része volt s a félreismerés, melyet a maga korában Castellionak el kellett szenvednie. Megtudjuk érteni, hogy ha valaki a Castellio és Kálvin közötti harccal foglalkozik és Castellio jámborságát rokonszenvesnek tartja, Kálvint meggyülöli, mert a reformátor ebben a küzdelemben az üldözőnek nem szép szerepét játsza. Azonban igazságos dolog-e ezért Kálvint csupán csak Castellio üldözőjének és Servet hóhérjának tekinteni és őt a „Gén fanatikus vadállata“ címmel illetni? (346. 1.) Csak az az örvendetes, hogy Giran Kálvin elleni gyűlöletét már előszavában sem titkolja el és így az olvasót jó előre előkészíti arra, hogy nem tudományos müvet, hanem pártiratot vesz a kezébe. De talán arra a gyakran némileg erőszakos törekvésre, melynek pl. Domeogne is többször hódol, hogy Kálvinhoz mai gondolkozásunkkal és érzéseinkkel (melyeket az 1909. év hozott) közelítsünk, kellett is jönnie egy ilyen visszahatásnak, mely megmutassa nekünk, mennyiben látszik a reformátor nekünk mégis idegennek — mondja Schwartz — Sajnálatos azonban, hogy ez a visszahatás Giran könyvében olyan durván és tudománytalan módon történik. (Folyt, köv.)
