Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-12 / 46. szám
368. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. a lelkészi munka oly sok ágának kérdéseiről: gyermek-, ifjúgondozás, keresztyénellenes áramlatok elleni harcok. Csak Kálvin szellemében! Ismét csak a múltba pillantottunk, a múlt erőivel akarjuk építeni a jelent, mikor valaki azt indítványozta, hogy a lelkészi értekezleteken felolvasások, tud. értekezések hangozzanak el. A régmúlt papjait „tudós és tiszteletes“ névvel tisztelték, mi ma már nem pályázunk ilyen babérokra, nagyon beleringatjuk magunkat abba a tudatba, hogy hiszen egy faluban nincs szükségünk se theologiára, se tudományra. Pedig ha okokat keresünk, miért hanyatlott egyházi életünk belül s tekintélye miért lett alig észrevehetővé kifelé, az okok közt ezt is feltétlenül ott találjuk. Igaz, hogy a lelkészi pálya elsőrendű feltétele a vallásos kedély és akarat, de theologiai tud. képzettségre is feltétlenül szükségünk van s ezt, falura kikerülve se szabad elhanyagolnunk. Ez képezi igehirdetésünk értelmi fundamentumát. Csak üdvözölni lehet ezt a fontos indítványt, mint a jobb jövő zálogát. Mindezek a dolgok egyetemes érdekű dolgok. A kálvinista egyház jövendője függ megszivlelésüktől vagy elvetésüktől! Spectator. Emlékezés Kutassy Dénesről. Negyvenhat esztendeig munkálkodott híven, buzgón az egyház veteményes kertjében. Törekedett elérni a célt, hogy „a gyermeket helyesen gondolkodó és emberileg érző egyénné képezze s ez által hasson be a jövőbe s közremunkáljon annak felvirágzására“ — mint ő maga mondotta egy 1882-ben tartott tanítói értekezleten. Kitűnő néptanítói működésében mindenkor egybe volt kapcsolva az értelem fejlesztése a szív nemesítésével. Többször hangoztatta : az értelem maga nem teremthet erkölcsöt, erényt, jámborságot, jellemet, pedig az embernek igaz nemességét ezek képezik. Kegyesen érző szív nélkül az értelem legszebb virágai jégvirágok. Az ész soha se képes betölteni az űrt, melyet a szív elhanyagolása okoz. Ez volt meggyőződése. Ez vezette az iskolában és azon kívül, kicsinyek, nagyok közt egyaránt. Ő t. i. foglalkozott a felnőttek oktatásával, nevelésével is. Összejöveteleket tartott, hogy az iskola hatását erősítse. Felolvasásokat hallgattak az egyházközség felvilágosodásra törekvő tagjai, kik örömmel sereglettek „a jó tanító úr“ felhivására. Nagy súlyt helyezett a boldogult az éneklés megkedveltetésére. „Az ész beszél, a szív énekel“ — szokta mondani és a terhes iskolai munka végeztével az esti órákban tanítgatta a maga által szervezett énekkart, többször említve, hogy „barátság, hazafiság sokkal előbb és szebben fejlődnek ki az ének hatása alatt, mint azt a legszebb beszéd teheti. Az éneklésben tisztább lesz az öröm, csillapul a fájdalom.“ A boldogult tanító valóban „interna vocatió“-val indult el és haladt végig a földi pályán és bátran hirdette: „Szentül hiszem, hogy nekünk, néptanítóknak — kik a hányt-vetett, sokat szenvedett magyar nemzet irányító tényezői között szintén foglalunk el egy parányi helyet — kötelességünk abban a körben, hová a Gondviselés bölcsesége helyezett, legjobb belátásunk, meggyőződésünk és teljes erőnkből mindent elkövetni, hogy a kezünk alól kikerült ifjú nemzedék különb legyen a mainál.“ Ha többet nem említenék is közhasznú és önzetamely kegyességét a miénkkel megegyezőnek láttatja. És nála ezek nem voltak pusztán csak szavak, hanem élete mindezekkel összhangban telt el, mint azt barátainak és tanítványainak némely bizonyságtételéből tudjuk. Miképen lehetséges azonban, hogy a XVI. század ez emberében olyan jámborság van, mely őt az evangéliumok Jézusához ennyire hozzáköti s szembeállítja Mózessel és Pállal a reformált egyházi és államhatalom e két oszlopával? Castellio a humanizmustól jött a reformációhoz, Bázelben pedig Kálvintól újra visszatért Erazmushoz. A szentirás olvasása közben nem voltak előtte a reformátorok egyházi céljai, hanem mint filologiailag iskolázott kutató haladt forrásról-forrásra a keresztyénség eredetéig és így jutott a paulinizmustól a hegyi beszédig, A reformáció iskolájában azonban lelkiismereti komolyságot is szerzett s így az evangéliummal sokkal mélyebb és komolyabb érzéssel foglalkozott, mint a reformáció előtti összes humanisták mesterükkel, Erazmussal együtt. A jámbor humanista és az egyházi ember, Castellio és Kálvin közötti ellentét nemcsak a türelmi kérdésben lépett előtérbe, hanem amint Erazmus Lutherrel szemben védelmezte az akaratszabadságot, Castellio makacsul támadta Kálvin praedestinato tanát. Azokat a fejtegetéseit azonban, melyeket ez ellen írt, még Bázelben sem tudta mind kinyomatni, ahol pedig Kálvin nem volt nagyon népszerű; csak halála után Faustus Socinus, Hollandiában pedig Diryck Cornhert hozhatták azokat nyilvánosságra. De azok az iratok is, melyeket Castellio maga adott ki, közte és Kálvin között élete végéig tartó állandó harcot eredményeztek. Ezt a küzdelmet Castellio gyakran metszőén éles fegyverekkel vívta, de sohasem használt durva eszközöket. Ezzel szemben — mondja Schwartz — Kálvin és barátai gyanúsításoktól és vádaskodásoktól sem riadtak vissza és tagadhatatlan, hogy a Castellio elleni leírhatatlan gyűlölet a genfi reformátor jellemén igen sötét árnyék. Castellio kimerülve a munkától, gondtól, nélkülöző
