Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-10 / 37. szám
Huszonhetetik évfolyam. 37. szám. Pápa, 1916 szeptember 10. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A X. EGYHÁZ ÉS 1SKOI.A KÖHÉHŐE. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők Kicsoda szabadít meg engem? — Németh István püspök úr elmélkedése a losonczi konferencia megnyitó gyűlésén. — Róm 724 : „Óh, én nyomorúlt ember ! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből ?“ Az emberben élő gonosz indulatoknak és igazán nemes érzelmeknek egymással szembekerüléséből, majd összeütközéséből keletkezik az a nagy harc, amelyet életünk végéig folytatnunk kell, amely annyi búnak és bánatnak, annyi fájdalomnak szülője, de amely adja egyúttal életünk szépségét, határozza meg értékét. Élni annyi, mint küzdeni, mondja a régi világ egyik nagy bölcselője. Vannak ugyan pillanatok, amelyekben ez a harc ólomsúllyal nehezedik rá egész valónkra s az önzés biztató szavára nagyon is hajlandók lennénk abba hagyni, ha lelkiismeretünk fel nem emelné tiltakozó szavát s a nemesebb erkölcsi felfogás meg nem értetné velünk, hogy a küzdelem abba hagyása lemondás az élet minden becses értékéről, lemondás magáról az életről. Ebben a küzdelemben, a leküzdendő akadály mellett, részt vesz minden ellenségünk, de nem hagynak cserben jó barátaink, hű szövetségestársaink sem. Az előbbiek megnehezítik feladatunkat akadályokat gördítenek elibénk. Abban a pillanatban, amidőn összeszedjük minden erőnket, hogy a küzdelemben helyt állhassunk, orvul támadnak reánk; az utóbbiak segítségünkre sietnek, támogatnak. Az élet harcában minden embernek vannak ellenségei, vannak szövetségesei. Két törvény útja áll nyitva az ember előtt, választhat közülük. Erre céloz az apostol, mikor ezt mondja: „Gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az én elmém törvényével és engem rabúl ád a bűn törvényének“. Az az ellenség, mely akadályoz abban, hogy jó és Istennek tetsző életet élhessünk, külső és belső. A belső ellenség a mi rosszra való hajlandóságunkban, akaratunkban, vagyis önmagunkban van. A gonoszt, mely kívülről hány lest ellenünk, sokkal könnyebben legyőzhetnénk, ha a bennünk levő gonosz nem nyújtana segédkezet neki. Az ostromolt várost könnyebb addig védeni, mig csak kívülről támadja az ellenség, de szinte tarthatatlanná vált, amint az ellenség titkos szövetségesekre tett benne szert. így van az ember is. A bűnnek, amely ellen küzd, szövetségesei vannak saját szívében, Már születésünk óta hajlandóságunk van a rosszra. Az a bűn, amelynek nyilvánulásait már a gyermekben is látjuk, nem a magunk hibájából keletkezik, hanem velünk születik. így születnek velünk egyes családi betegségek. A születésre vihető vissza az úgynevezett terheltség. Mi azonban nemcsak a magunk kisebb családjának vagyunk tagjai, hanem egy nagy családnak, az emberiségnek is, amelynek tagjai szintén úgy öröklik ama legfőbb betegséget, az eredendő bűnt. Erre vezethető vissza a bennünk lakozó lelki kevélység, ez feledteti velünk a felebarátaink iránti kötelességeket, ez tesz önzővé, gonosszá és lázit fel a nagy parancsolatnak kész szívvel való betöltése ellen. Ebből a fő bűnből származik minden egyes bűn. Emellett a benső ellenség mellett ott van a környezetből származó ellenség: a rossz példa, a rossz szokás. Mark Aurél császár, akit a világtörténelem egyik legtiszteltebb alakjaként ismerünk, így beszéli el lelki világának kialakulását: Nagyapám, Verus adott példát a szelíd erkölcsökre s a soha el nem fogyó türelemre. Atyám emléke szerénységre s férfiasságra tanított. Az volt legfőbb törekvésem, hogy a kegyességben és jótékonyságban anyámnak járhassak nyomdokin, aki nemcsak a rossz cselekedetektől, de a rossz gondolatoktól is óvott és arra intett, hogy egyszerűen éljek, kerülve minden fényűzést. Nevelőimnek köszönhetem, hogy bírom a fáradalmakat, hogy nincsenek igényeim, munkás vagyok és a hirhordókat meg nem hallgatom*
